Az Északnyugat-Afrika zord atlanti-óceáni partvidékén elterülő Ras Nouadhibou egy barátságtalan, 60 km hosszú félsziget tele szédítő sziklákkal, késhez hasonló sziklás kiszögellésekkel és szélesen elhúzódó, szélfútta partokkal. A hajóroncsokkal és összeomlott, elhagyatott lakóhelyekkel tűzdelt vidéken az emberek nem könnyen boldogulnak. Kétségtelenül ennek köszönhető, hogy barátságtalansága ellenére valóságos paradicsommá vált a vadon élő állatok számára.

Ez az a hely, ahol a mediterrán barátfókák utolsó képviselői magukra találhatnak. Egy olyan fajról beszélünk, amely már kihaltnak számít azokban a vizekben, amelyekről a nevét kapta. A sors fintoraként pont ott, ahol a téli nap utolsó sugarai a kontinensre vetülnek, Ras Nouadhibou szigetén, a fókákra új napvilág köszönt. „A barátfókákra összpontosító természetvédelmi projekt a valaha volt leghosszabb és legambiciózusabb projekt, amely egy veszélyeztetett faj érdekében megvalósult” – magyarázza Tony Peral, akinek az volt a feladata, hogy dokumentálja a természetvédők és csodálatos alanyaik erőfeszítéseit.

„2022 végétől 2023 elejéig az én feladatom volt, hogy segítsek a CBD Habitat & Annajah elnevezésű civil szervezetnek összeállítani egy kép- és videótárat erről az utolsó megmaradt tenyészkolóniáról, és természetesen rendkívül izgalmas lehetőségnek éreztem, hogy a részese lehetek ennek az ambiciózus projektnek” – folytatja Tony. „Kétségtelenül ez volt a világ egyik legsikeresebb projektje a veszélyeztetett fajok rehabilitálása terén – a siker etalonja, ami 20 évnyi kemény munkába telt.”

A projekt középpontjában a szaporodóhelyek és tágabb élőhelyek biztosítása és védelme állt, ezt pedig felügyelettel és olyan védintézkedésekkel igyekeztek elérni, amelyek korábban fájón hiányoztak. „A világ utolsó nagy barátfóka-kolóniája egészen 2001-ig semmilyen védelemben nem részesült” – magyarázza Tony. „A halászcsónakok törvénytelenül a fókák szaporodóhelyéül szolgáló barlangok elé dobták a hálóikat, a vonóhálós halászhajók pedig a part közvetlen közelében halásztak, és egész egyszerűen mindent elsöpörtek – a fókákat is beleértve.”

„Ez a partszakasz dúskál a halakban, így kétségtelenül ez az egyik legjobb hely az Atlanti-óceán partvidékén, ahol a fókák folyamatosan találhatnak táplálékot maguknak” – folytatja Tony. „A fókák azonban korábban természetes módon szaporodtak a félsziget széles, nyitott partjain. A korábbi üldöztetésük miatt húzódtak a barlangokba, ezzel pedig egy olyan környezetben szigetelték el magukat, amely az ideálisnál sokkal veszélyesebb és barátságtalanabb, és ahol a fókaborjak halálozási aránya is rendkívül magas.”

„2001-ben azonban létrejött a Seal Coast Reserve projekt, amely a helyi halászok együttműködésének köszönhetően az év 365 napján biztosítja a Cabo Blancónál található, szaporodásra szolgáló barlangok védelmét” – folytatja Tony. „Az intézkedések előnyei nyilvánvalóak, napjainkra pedig a kolónia mérete megháromszorozódott – ez azt jelenti, hogy újabb lépést tehetünk előre, és megkezdhetjük a fókák visszatelepítését azokra a partokra, ahol korábban szaporodtak.”

Habár a fókák rehabilitálása csodálatos eredménnyel zajlott Ras Nouadhibou partjain, a félsziget a fotózás szempontjából mégsem a legideálisabb helyszín. „A félsziget az idő java részében igen zord arcát mutatja” – erősíti meg Tony. „Azonban az, hogy a fotózás télen zajlott, és hogy a helyszín az óceán és a sivatag közé ékelődik, minden eddiginél komolyabb kihívás elé állított engem, a csapatomat és a felszerelésemet. A terep miatt ráadásul nagyon nehéz megtalálni azokat a szögeket, amelyekből eredményesen lehet dolgozni. Ami azt illeti, a part pásztázását és a fókák megfigyelését is a sziklák legtetejéről végeztük. Szinte minden nap úgy dolgoztunk, hogy az egyik irányból a sivatagi homok ostromolt minket, az alattunk lévő sziklákon pedig hatalmas hullámok dühöngtek.”

„Emellett végeláthatatlan kilométereket kellett megfigyelnünk a parton, hogy kiszúrjuk a halászni induló fókákat – mindezt hajnaltól alkonyatig, hogy lépést tartsunk a napirendjükkel” – folytatja Tony. „A helyzetet tovább nehezítette, hogy olyan helyen dolgoztunk, ahol nem volt áram, tehát ki kellett dolgoznunk egy stratégiát arra, hogy használhassuk a felszerelésünket, valamint hogy – mivel kártyák tucatjait töltöttük meg 4K-videókkal – letöltsük a felvételeket, és biztonsági mentést készítsünk róluk.”

Tony elmondása szerint a Sony Alpha felszerelés strapabíró kialakítása kulcsfontosságú szerepet játszott a sikerben. Tony két vázat használt rendszeresen a projekt során: „Az első egy Alpha 1, a második pedig egy Alpha 9 vagy egy Alpha 7 volt attól függően, hogy éppen milyen típusú feladattal kellett megbirkóznom. Elsősorban az FE 600mm f/4 GM OSS objektívet használtam, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megtaláljam a fókákat a sziklák tetején, emellett pedig az FE 100-400mm és az FE 70-200mm zoomobjektívek is gyakran előkerültek a táskámból. Bátran mondhatom, hogy ez a fotós felszerelés a legmagasabb technológiai színvonalat képviseli. Folyamatosan ki volt szolgáltatva a por, a só és a széllel érkező homok hatásainak, mégis a legjobb teljesítményt és tartósságot nyújtotta, amit egy természetfotós csak kívánhat.”

Bármilyen zord körülményekkel kellett is szembenézniük, a partvidék továbbra is varázslatos helynek bizonyult. „A faj történetének ismeretében még izgalmasabb volt az egész” – mondja Tony. „Ez a kolónia egy olyan távoli és elszigetelt helyen keresett menedéket, hogy az ember valóban értékelni tudja a végtelen messzeségbe nyúló vad, érintetlen környezet szépségét. Ez egy egyedi kombináció, amelyben a barátságtalan jelleg és a béke tökéletes harmóniában van egymással.”

A félsziget mindemellett egy olyan hely is volt Tony számára, amely lenyűgöző képek elkészítésére inspirálta. „A fókákról készült közeli felvételek különösen tetszenek, mivel a fókák természetes kíváncsiságukból adódóan kikukkantanak a mélységből, a tekintetüket pedig a szikla tetején zajló eseményekre szegezik” – mondja Tony. „Mindemellett az is fontos volt számomra, hogy azoknak a szakértőknek a kemény munkáját is megörökítsem, akik a fókák és környezetük biztonságáról gondoskodnak. Sok időt töltöttünk velük a táborban, az elhivatottságuk pedig csodálatra méltó. Az a feladatuk, hogy folyamatosan felügyeljék a rezervátum teljes területét és az ott élő kolóniát, hogy ezáltal azonosíthassák a fenyegetéseket, és meggyőződhessenek a jó állapotáról.”

„A helyi halászok és szomszédjaik interakcióinak megörökítésére is szántunk egy kis időt” – emlékszik vissza Tony. „A projektnek köszönhetően – amely támogatást nyújt nekik egy felelősségteljes és fenntartható halászati módszer kialakításában – végül tisztelni kezdték és el is fogadták a fókákat mint egyenrangú feleket.”

Tony szerint ezt a támogatást és oktatást csak a fotózással lehet megerősíteni. „Rendkívül fontos volt, hogy a projektet az összes különböző nézőpontból, azaz társadalmi, megőrzési, működési és környezetvédelmi szempontból is megörökítsük, mindezt a fókák és a szaporodásra szolgáló barlangok mellett. Az elkészült képeken és videókon keresztül pedig segíthetünk az embereknek egy olyan projekt dimenzióinak és sikereinek megértésében, amely egy annyira távoli helyen zajlott, hogy másképpen nem is láthatnák.”

„A barátfóka-projekt még sok éven át folytatódik majd, és amint a kolónia elér egy megfelelő egyedszámot, a barátfókákat új területekre is átvezetjük, ahol új tenyészkolóniák alakulhatnak ki, és reményeink szerint idővel a mediterrán térségbe is vissza lehet majd telepíteni őket. Első kézből láthattuk, ahogy a fajok kihalástól való megóvására összpontosító projektek egyik leghosszabbika hogyan virágzik és fejlődik, és remélem, továbbra is részt vehetek benne, hogy követni és dokumentálni tudjam ezt a fejlődést a képeimen keresztül.”

„Meggyőződésem, hogy a természetfotózásban rejlő erő képes a figyelem felkeltésére, és abban is hiszek, hogy egy természetfotósnak különleges elhivatottságot kell éreznie a természet iránt. Véleményem szerint a munkánknak így vagy úgy, de szorosan kellene kapcsolódnia a természeti örökségünk megőrzéséhez.”