Kiki Hendriks versenyszezonja májustól szeptemberig tart. A távolugrásra és a 100 méteres síkfutásra specializálódott holland paralimpiai sportoló a legmagasabb szinten versenyzett, legutóbb a 2024-es nyári paralimpián és a 2025-ös paraatlétikai világbajnokságon, ahol ezüstérmet nyert a távolugrás T64-es kategóriájában.

„A tél az edzésé, a nyár pedig meghozza az eredményeket” – magyarázza, részletezve a felkészülés és a verseny fárasztó menetrendjét. „Edzel és edzel, arra kényszeríted magad, hogy még néhány centimétert hozzáadj egy ugráshoz, vagy a másodperc töredékével csökkentsd a sprintidődet, és a szezonban szinte minden héten vannak versenyek. De érdemes fenntartani a nyomást. Ekkor kezdheted látni, hogy az erőfeszítéseid kifizetődnek.”

A versenysportban az elszántság, az erőfeszítés és a bátorság elengedhetetlen, de Kiki számára, aki kétéves korában elvesztette bal lábszárát, jobb kezét és bal keze ujjait, majd tinédzserként a jobb lábszárát, ezek a tulajdonságok egyszerűen a mindennapi élet részét képezik. Ugyanezt a hangsúlyt fekteti a fotográfiára, bár elmondása szerint annak előnyei különböznek.

„Valójában már az atlétika előtt elkezdtem fényképezni – meséli –, és ez már a kezdetektől fogva menekülés volt számomra, lehetőség arra, hogy a természetben töltött idő élményét valami kreatívval ötvözzem. A nagymamámnak tetszett – emlékszik vissza –, és kölcsönadta a fényképezőgépét a kísérletezéshez. Az iskolában egy tanárom is bátorított, és végül többhetes fotós kiránduláson vettem részt lengyel cserediákokkal. Ez rengeteg lehetőséget adott arra, hogy fotózzak, és találkozzak másokkal, akik szintén szeretik a fényképészetet.”

„Ma a fotográfia számomra a tökéletes felszabadulást jelenti az edzés és a versenyzés fáradalmai alól – folytatja Kiki –, és a pihenőnapjaimon szinte mindig kimegyek valahova a kamerámmal. Szeretek sétálni a parkban vagy egy mezőn, vagy ülni és várni egy pillanatra, hogy megnyíljon előttem. Nagyon pihentető ilyen környezetben lenni, és bár az atlétikában az élet gyors, amikor a fényképezőgépemmel vagyok, szeretek lelassulni, várni és türelmes lenni.”

Az Amszterdamban élő Kiki gyakran látogatja az Amsterdamse Waterleidingduinent, amely egy 3400 hektáros védett természetvédelmi terület a Zandvoort és Noordwijk közötti tengerparton, hogy átadja magát a vadállatok fényképezésének. A dámszarvasoknak, rókáknak és több mint 100 költő madárfajnak otthont adó terület gazdag környezet a hozzá hasonló természetbarátok számára, bár nyaralás közben tájképeket is fotóz, és a versenyek között a pálya széléről dokumentálja versenyzőtársait.

„Szeretek olyan helyekre járni, mint a Waterleidingduinen, mert mindig találok vadállatokat, amelyeket fotózhatok – mondja. És már a kezdetektől fogva lenyűgöző volt számomra a kisállatok, rovarok és madarak fotózása, különösen, ha makró objektívet használtam, amely lehetővé tette számomra, hogy olyan részleteket lássak, amelyeket általában soha nem látnék. A makró ezenkívül lehetővé teszi, hogy játsszak az élességgel, amit mindig is szerettem csinálni. Olyan közel vagy, hogy mindig sok az elmosódás a háttérben és az előtérben, és a fókusz összjátéka még a legkisebb elmozdulás esetén is megváltozik. Ez lenyűgöző számomra.”

Kiki szeret közeli felvételeket készíteni nem makró objektívekkel, például a Sony FE 200-600mm f/5.6-6.3 G OSS objektívvel is. „Meglepő, hogy milyen közel lehet kerülni ezzel az objektívvel” – mondja, felidézve egy szitakötővel nemrégiben történt találkozását. „Aznap kimentem szarvast fényképezni, de a park rossz bejáratához mentem, és nem láttam egyet sem. Ahogy hazafelé sétáltam, megálltam leülni a fűbe és inni valamit, és ekkor vettem észre a jövő-menő szitakötőket. Arra gondoltam, hogy nincs nálam a megfelelő objektív, de úgy döntöttem, hogy mégis megpróbálom. Aztán az, amelyikre vártam, pont a megfelelő helyen landolt.”

A gyermekkora óta tapasztalt fizikai kihívások miatt egyesek számára lehetetlennek tűnhet, hogy nagy objektívet és egy olyan kifinomult kamerát használ, mint a jelenlegi Sony Alpha 1 II fényképezőgépe, de Kiki számára ez csak egy újabb, legyőzendő akadály. „Számomra normális, hogy keményebben kell küzdenem a dolgokkal, mert a világ a kétkezű embereknek van teremtve! A jobb karomon egy kézprotézist hordok, amely nyitható és zárható, és gyakran használom ezt az objektív kiegyensúlyozására. Ezután a bal kezem hüvelykujjával módosítom a beállításokat és kioldom a zárat. A hüvelykujjam a megmentőm, mert máskülönben ez nagyon nehéz lenne!”

Az olyan kiegészítők használata, mint a egylábú állvány és a gimbal, szintén segítik a stabilitást, magyarázza Kiki, csakúgy, mint a távoli zárkioldásra alkalmanként használt kábel. De a sportsikereihez hasonlóan ehhez is a pozitív hozzáállás és gyakorlás együttese szükséges. „A fényképészet esetében tényleg rászántam az időt – mondja. Néhány dolog működött, más nem. Úgy gondolom, hogy semmi sem lehetetlen, ha megpróbálod megoldani. Mindig van mód arra, hogy valahogy működjön.”

„A Sony Alpha 1 II számos funkciója is segít, például a kamera és az objektív vezérlésének testreszabhatósága – mondja. Ez különösen igaz az autofókuszra, amelyet könnyebben elérhető gombokra teszek át. A kamera autofókuszának teljesítménye általában hihetetlenül fontos. A helyzet az, hogy beállíthatom az autofókuszt úgy, hogy egy adott témát kövessen, és ezt bárhol megteszi a keretben, anélkül, hogy bármilyen további beállítást kellene végeznem, így a kompozícióra koncentrálhatok. Az autofókusz és a képkockasebesség elég gyors bármilyen állatfotós témához.”

„A fényképezőgép-váz és az objektívek Steady Shot képstabilizálása a témák követésében is segít – folytatja –, vagy ha gyorsan kell változtatnom a kompozíción, és kissé kibillentem az egyensúlyomból. A felszerelésem kis súlya is fontos, különösen azért, mert hosszabb ideig a jobb karomon egyensúlyozom. Amikor 10 évvel ezelőtt elkezdtem, a fényképezőgépek és az objektívek is sokkal nagyobbak és nehezebbek voltak, de az olyan modellek, mint az FE 24-70mm f/2.8 GM II, amelyet tájképekhez használok, azóta rengeteget leadtak a súlyukból.”

A versenypályától távol, amikor a fényképezőgépét használja, Kiki olyan dolgokat lát és érez, amelyeket másként nem tapasztalt volna. „Figyelmesebb és a pillanatban jobban jelenlévő vagyok, és ez abban is segített, hogy megnyíljak mások felé – fejezi be. Amikor elkezdtem, félénk gyerek voltam, de a fotográfia igazán segített ebben. Az iránta érzett érdeklődés segített kapcsolatba lépni más fotósokkal, olyanokkal, akik osztoztak ugyanebben a szenvedélyben.”

„Amikor versenyzek, edzek és utazom, az az időm 90%-át elfoglalja, és gyakran csak a repülőterek, buszok és stadionok belsejét látom. Természetesen szeretek ennek a részese lenni, de emiatt még különlegesebb az az idő, amikor a fényképezőgépemmel elmegyek valahova. Az álmom, hogy magammal vigyem az Alpha 1 II-t egy szafarira, amit remélem, hogy a 2028-as paralimpián való részvétel után meg is tehetek. Mindkét cél felé nyomulok.”