A Flamborough Headtől északra, Filey felé húzódó, Bempton Cliffs környéki partvonal az Egyesült Királyság egyik leglenyűgözőbb látványát nyújtja. Emellett tengeri madarak virágzó populációinak ad otthont. Ám mivel a meredek krétafalak helyenként több mint 100 méter magasba magasodnak, az északi-tengeri szél és a tériszony kettőse miatt egyáltalán nem könnyű annyira mozdulatlanul tartani a kamerát, hogy le tudjuk fotózni őket.

Drew Webb elismert természetfotós mindent tud a kamerarázkódás elleni küzdelemről. Évek óta látogat el ezekhez a sziklákhoz és az Egyesült Királyság más vadregényes tájaihoz is, hogy gyönyörű, tiszta felvételeken örökítse meg az itt élő állatokat. Drew számára azonban a kézremegés nem csupán a környezeti tényezőkből fakad, és jóval túlmutat azon, amit a legtöbb ember tapasztal a hosszú teleobjektívek megtartásakor. „Van egy alapvető tremor nevű jóindulatú betegségem, amelyet körülbelül 10 éves koromban diagnosztizáltak” – kezdi. „Ez akaratlan remegést okoz a kezemben és a karomban, ami meglehetősen megnehezíti, hogy a kamerát mozdulatlanul tartsam az éles képek készítéséhez.” Drew fotózás és vadvilág iránti érdeklődése a skóciai utazások alkalmával kezdődött, ahol halászsasokat látott, és a kocsi ablakából fotózott nagyapja régi Kodak Retinette gépével, ám időbe telt, mire ez a mag szárba szökkent. „Ahogy az elképzelhető, az a gép nem éppen a távoli ragadozó madarak fotózására való; és bár imádtam használni, sosem gondoltam, hogy a fotózást hivatásszerűen is lehetne űzni. Letettem a középiskolai vizsgáimat (GCSE), csapnivalóan sikerültek, befejeztem az iskolát, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek.”

„Egy évet halasztottam, majd elvégeztem egy média tanfolyamot, aztán egy szakképzést (BTEC), végül pedig diplomát szereztem fotográfiából. Ekkoriban vettem észre először, hogyan befolyásolja a remegés a fotózást. Egy olyan gyakorlatot csináltunk, ahol azt teszteltük, milyen hosszú záridővel tudjuk még kézből megtartani a kamerát: egy 50 mm-es objektívvel 1/125 másodpercig tudtam lemenni. Büszke voltam rá, de másnap láttam, hogy mindenki más 1/50 másodpercnél vagy még az alatt járt.” Ez a gyakorlat a „reciprok szabályt” szemlélteti. Ez egy egyszerű képlet, amely kimondja: a bemozdulásos életlenség elkerülése érdekében a záridőnek legalább a használt gyújtótávolság reciprokának kell lennie. Például 50 mm-en történő fotózáskor minimum kb. 1/50 másodperces záridőt érdemes megcélozni. Később, miközben egy fotós üzletben dolgozott, valaki észrevette a remegését. „Épp egy dobozt csomagoltam egy vásárlónak, akiről kiderült, hogy orvos, és megkérdezte tőlem, mióta vagyok elvonón! Azt hitte, a remegés az elvonási tünetek miatt van, és felnőttként ekkor tudatosult bennem először, hogy ezt mások is látják.” Amellett a felismerés mellett, hogy a teleobjektívvel készített képei közül sok életlen lett, ez az élmény indította el Drew-t a betegsége teljes elfogadásának útján.

„A helyzet az,” – folytatja – „hogy egészen addig a pontig a bizonyítékok ellenére pszichésen elhitettem magammal, hogy a remegés nem létezik, vagy egyszerűen kitértem az olyan szituációk elől, ahol ez problémát jelentett. Emiatt úgy döntöttem, hogy nem fogok nagy gyújtótávolságokkal dolgozni, és inkább megmaradok a könnyebben kezelhető objektíveknél, mint a 35 mm-es vagy az 50 mm-es.” A Covid-19 miatti lezárások idején azonban újra felfedezte a vadvilág iránti érdeklődését, és ezzel együtt megfogalmazódott benne az elhatározás, hogy nem hagyja hogy a remegés korlátokat szabjon a fotós tevékenységének. „Amikor engedélyezték, hogy sétálni menjünk, kivittem a 70-200 mm-es objektívemet a helyi kacsás tóhoz, és kihoztam belőle, amit tudtam. De mint minden természetfotós tudja, az ember mindig egyre nagyobb és nagyobb gyújtótávolságra vágyik, így onnantól kezdve mindent elkövettem, hogy nagyobb gyújtótávolságok mellett is jobb képeket készíthessek.” A gyakorlatban a stabilabb fotózás Drew számára leggyakrabban állványról való munkát jelent, de a stabilitás érdekében fákat, leskunyhók ablakait, babzsákokat vagy magát a talajt is igénybe veszi. „Rengeteg dolgot bevetek, például letanyázok a földre, mint egy mesterlövész,” – mondja nevetve – „az amerikai hadseregben szolgáló egyik barátom ajánlotta, mivel ez egy kitámasztott testhelyzet, ami sokkal nagyobb stabilitást ad. A remegést tudom mérsékelni, de teljesen megszüntetni nem lehet. Ez különösen a videózásnál szembeötlő.”

Természetesen Drew Sony felszerelése is segítséget jelent, úgy mint az objektívekbe épített Steady Shot optikai stabilizálás, valamint a kameravázak szenzoralapú Steady Shot Inside rendszerei. „A betegségem miatt semmi olyat nem tudok használni, amiben nincs képstabilizátor (IS)” – mondja. „Körülnéztem, melyik márkáknak vannak jó stabilizációs funkciói, és a Sony megoldásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Alpha rendszer mellett döntsek.” „Különböző bevált trükköket alkalmazok attól függően, hogy mit és hogyan fotózom” – folytatja. „Például az Active Steady Shot Inside mód és bizonyos objektívek optikai stabilizátorának együttes használata fura „remegést” eredményezhet, különösen ha állványon dolgozom – mintha a különböző módok küzdenének egymással. Ilyen esetekben egyszerűen kikapcsolom az egyiket vagy a másikat. De ha kézből fotózom, minden be van kapcsolva!” A képstabilizátor a kompozíciót is segíti, mivel stabilabb képet biztosít a keresőben a komponálás során, miközben a kamerái kiváló képminősége magasabb ISO-értékeken lehetővé teszi Drew számára, hogy a záridőt olyan magasra emelje, amennyire csak szükséges. „Jelenleg az Alpha 7 V-öt használom, és a madárkövető autofókusz (Bird Tracking AF) miatt ritkán kell hozzáérnem az objektívhez – ami azért fontos, mert a remegés miatt ez olyan lenne, mintha egy kis kalapáccsal ütögetném! A 30 megapixeles felbontás tökéletes számomra. A nagyobb pixelek természetüknél fogva kevesebb mikro-bemozdulást mutatnak, mint ami egy nagyobb felbontású szenzoron látszódna, és mivel sorozatfelvétellel dolgozom, hogy maximalizáljam az éles kép esélyét, a munkafolyamat szempontjából is könnyebbséget jelent.”

A zoomobjektívek használata is segíti Drew-t: először tágabb kivágással komponál, hogy bemérje a témát, majd ráközelít, hogy kitöltse a képkockát. Emiatt szereti különösen az FE 200-600mm f/5.6-6.3 G OSS modellt, ám a fejlődés iránti vágyához híven a legutóbbi, Bemptonba vezető útjára más objektíveket választott. „Azt mondanám, hogy a 400 mm az a határ, ahol még magabiztosan tudok remegésmentes képeket készíteni, de mivel mindig igyekszem feszegetni saját korlátaimat, magammal vittem egy FE 400-800mm f/6.3-8 G OSS és egy FE 600mm f/4 GM OSS objektívet. Mindkettő álmaim felszerelése számomra, amelyek maximális kihasználásához minden tudásomra szükségem volt.” Az a kitartás, amellyel Drew a remegését kezeli, a többi fotós mentorálásához való hozzáállását is átformálta. „A tapasztalataim arra tanítottak, hogy a barátokkal való közös fotózás puszta öröme vagy egy különleges természeti pillanat átélése sokkal fontosabb a dolgok technikai oldalánál” – zárja gondolatait.

„A fotóimon és videóimon keresztül szeretném megmutatni, hogy a fényképezés valóban elérhető és őszintén felemelő élmény lehet mindenféle ember számára. Szeretném megmutatni, mi a csodálatos ebben a megélhetésben, függetlenül attól, hogy sikerül-e elkészíteni a vágyott képet vagy sem! Életem legjobb utazásai közül néhány kőkemény küzdelem volt. Bárcsak elmondhatnék ezek közül néhányat a 18 éves önmagamnak. Az élet akkoriban ködösnek és bizonytalannak tűnt, de ez azért volt, mert a korlátaim ellen harcoltam, ahelyett, hogy megtanultam volna velük együtt sikeresnek lenni.”