A Pápua Új-Guineában található, buja erdők és mangrovemocsarak között megbúvó Milne Bay tartomány az ország legdélkeletibb csücskét alkotja, ahol a Salamon-tengerbe ernyedten benyúlva egy több mint 600 szigetből álló szigetcsoportnak ad otthont. A dzsungelek és mezők rengetegét folyók és patakok szelik át. Bármilyen furcsák is a nyugati szem számára, ezek Milne Bay utcái és autóútjai.

Ez a táj szolgált Paolo Sodi „Echoes” (Visszhangok) című varázslatos vizuális esszéjének színhelyeként, amely egy helyi fiú, Sereva életének néhány röpke napját követi végig. A film jól szemlélteti a Sereva és családja életét megnehezítő küzdelmeket, ugyanakkor a reményeiket és a napjaikat átható lenyűgöző szépséget is megismerhetjük.

„Nem sokkal azután, hogy elkezdtük az »Echoes« forgatását, éppen Serevát filmeztem, amint néhány lapos kővel játszott a folyó partján” – idézi fel Paolo. „A vízbe dobta őket, és figyelte, ahogy meg-megugranak a felszínen – pontosan úgy, ahogy az összes többi gyermek a világon, és neki is mérhetetlen örömet szerzett ez az egyszerű játék. Ezután úszott egyet a folyóban, majd szinte azonnal hatalmas zivatar támadt. Varázslatos pillanat volt, a fiú öröme pedig rám is átragadt. Valódi, tiszta öröm volt ez, amely csupán abból eredt, hogy a világon van.”

Paolo nem ekkor járt először Pápua Új-Guineában, az „Echoes” azonban egy másfajta projekt volt számára. „Nyolc éve jártam itt először, hogy filmet készítsek a helyi emberekről és állatokról, és akkor találtam rá erre a varázslatos helyre” – magyarázza. „Amikor az ember találkozik a törzsekkel, majd megpillantja az élővilágot és a dzsungelt, azonnal látja, hogy mennyire más és különleges itt minden.”

„Azóta szerettem volna visszatérni, hogy készítsek egy újabb filmet, és ezzel kapcsolatban több ötletet is megvitattam az ottani csapatommal” – folytatja Paolo. „Az egyik ötletem az volt, hogy az őslakosok által használt kenukat mutatom be. Ezeknek két típusa van – a harci kenuk hosszabbak, nagyobbak és szebbek, míg a halászkenuk egyszerűbbek és praktikusabbak. A projekt részeként szerettem volna beszélni az esőerdőben élőkkel, hogy megnézhessem, hogy a kenuk hogyan készülnek, és hogyan alkotják a mindennapjaik részét. Mivel Olaszországban élek, nyilván nem volt lehetőségem, hogy mindezt személyesen derítsem fel, úgyhogy a csapatom rengeteg videót küldött nekem. És amikor megláttam azt, amelyben Sereva szerepel, a figyelmem egyből másra terelődött.”

Az emberek életével együtt a kreatív elképzeléseik is változnak. Két évvel ezelőtt Paolo apa lett, így gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, hogy az itteni gyermekek élete iránt is érdeklődni kezdjen. „A lányom születése után megváltozott a gondolkodásom. Ő az én múzsám, az inspirációm, és azonnal láttam, hogy mindez hogyan függ össze Serevával. Így tehát az »Echoes« az ő története. Ő a főhős. Az ő életéről és arról szól, hogy a családja milyen álmokat szövöget a fiú jövőjéről. Arról szól, hogy minek vannak híján az emberek, ugyanakkor arról is, mit nyernek.”

Paolo 12 napig követte Serevát, ez idő alatt pedig az iskolába vezető útját és a falusi mindennapjait dokumentálta. „Rengeteg a normális dolog, és rengeteg olyan is van, ami nem” – magyarázza Paolo. „Képzelj el egy kilenc-tízéves fiút, aki felkel, fogat most, felvesz egy viszonylag átlagos iskolai uniformist és egy hátizsákot, aztán egyszer csak észreveszed, hogy nincs rajta cipő. Nem száll buszra, és nem a szülei viszik az iskolába. Ő maga evez oda egy halászkenuban, mégpedig egy olyan folyón, amely hemzseg a krokodiloktól, a kígyóktól és a veszélyes rovaroktól. Egyedül megy, és soha nem fél. Szerintem rendkívüli egy srác, neki viszont ez a normális.”

Sereva gyorsan összebarátkozott Paolóval, és egyáltalán nem jött zavarba attól, hogy filmezik. „A legelején hűvösen viselkedett velem, és elég komoly is volt, de a rákövetkező napokban minden időnket együtt töltöttük, és nagyon jól éreztük magunkat. Nagyon érdekelték a kameráim és az a folyamat, ahogy a felvételeket merevlemezekre másolom. Soha korábban nem evett Nutellát, úgyhogy ez gyorsan megalapozta a barátságunkat! Egyik este, vacsora előtt még egy gyönyörű dalt is elénekelt nekünk, amely a dokumentumfilm végén szerepel.”

Paolo véleménye szerint a választott felszerelése nagy hatással volt a Serevával kialakult kapcsolatára és ezáltal a projekt sikerére is, különösen a tekintetben, hogy nem terhelt túl egy érzékeny alanyt. „A projekthez elsősorban a Sony BURANO kamerát használtam” – magyarázza. „Számomra ez egy valóra vált álom, és tökéletes a dokumentumfilm-készítéshez.”

„A váz olyan kicsi és könnyű, hogy kézben vagy vállon tartva is használható, és állvány sem szükséges hozzá” – folytatja Paolo. „Ez tökéletes, amikor egyszerű, csendes pillanatokat szeretnénk megörökíteni – mint ahogyan én is tettem Serevával. Annyival valódibb és hitelesebb, ha az ember saját kezűleg rögzíti a felvételeket… nincs szükség segédoperatőrre, mert bátran támaszkodhatok a kamera briliáns autofókuszára, nincsenek világosítók… az idő nagy részében csak ketten voltunk, együtt jártuk a falut, és megörökítettük a fiú történetét. Ha öt-hat ember állna a kamera mögött, Sereva rögtön máshogyan viselkedne.”

A BURANO ugyanezt a hitelesség iránti vágyat tükrözi, és Paolo nagymértékben támaszkodott a kamera gyenge megvilágítás mellett nyújtott kifogástalan teljesítményére. „Én mindig csak természetes fénnyel akarok dolgozni” – magyarázza. „Pápua Új-Guineában csodálatosak a fények, így örömmel dolgoztam azzal, amit a nap nyújtott, szükség esetén pedig a tűz fényénél zajlott a munka. Erre viszont csak az olyan funkciók miatt volt lehetőségem, mint amilyen a BURANO két alap ISO-értéke, azaz a 800 ISO és a 3200 ISO – ezeknek köszönhetően a képminőség romlása nélkül választhattam ki a dokumentálni kívánt jelenethez legalkalmasabb érzékenységet.”

„Gimbalt sem szerettem volna használni, így a kamera beépített IBIS funkciója létfontosságúnak bizonyult” – folytatja Paolo. „Ez azt jelentette, hogy úgy sétálhattam Serevával, hogy közben fantasztikus, egyenletes eredményt kaptam, valamint szükség esetén kézből is rögzíthettem a hosszabb felvételeket. Ha már itt tartunk: bár a filmhez normál objektíveket, többek között az FE 12-24mm f/2.8 GM és az FE 24-70mm f/2.8 GM objektívet használtam, az FE 200-600mm f/5.6-6.3 G OSS objektívnek is nagy hasznát vettem, amikor Sereva éppen a kenuban volt. Ennek segítségével közelképeket készíthettem arról, ahogyan evez, vagy megörökíthettem a víz fodrozódását, ami további textúrával gazdagította a történetmesélést.”

A film egyik kulcsfontosságú jelenete, amikor Paolo Sereva édesapjával beszélget. A férfi arról mesél, hogy a lehető legjobb lehetőségeket és jövőt szeretné örökbe fogadott fiának – egy saját kenut, hogy dolgozhasson, és hogy egy napon felépíthesse a saját házát. A film készítése közben Paolo azt is felfedezte, hogy a tapasztaltak hogyan visszhangoznak a saját életében, és hogy miben is reménykedik.

„Amikor Olaszországban megmutattam a Sereváról készült felvételt egy kisfiúnak, azt mondta, szerinte az egész nagyon szomorú, mert ezeknek az embereknek nem adatik meg az a sok minden, ami nekünk igen. A kütyük és a luxus. Én inkább azt mondanám, hogy nekik van valamijük, ami ennél több. Az életük néha valóban nem egyszerű, de a csodálatos természettel összhangban, egy rendkívül erős családban élnek, és mindkettőt megbecsülik. Minden gyermeknek van egy álma, és minden család szövöget álmokat a gyermekével kapcsolatban. Ezt igyekeznek közösen megvalósítani. Azonban néha a legegyszerűbb dolgok a legerőteljesebbek és a legkifizetődőbbek. Én ezt szeretném megtanítani a lányomnak.”