„Az ember idekinn rengeteget tanulhat magáról, és ebben rejlik a hely egyik legfőbb vonzereje” – mondja Tobias. Az „idekinn” a svéd Lappföldre utal – ez a tartomány alkotja az ország északi határát, amely felnyúlik egészen az Északi sarkkör széléig.

Lappföld hatalmas. Svédország összterületének csaknem a negyedét teszi ki, azaz nagyjából akkora, mint Portugália, és a kétszerese Svájc területének. Ráadásul szélsőségekben is bővelkedik: itt van a leghidegebb az egész országban (a hőmérséklet gyakran –40 °C-ra is lecsökken), és itt található az ország legmagasabb hegye, a két csúccsal büszkélkedő Kebnekaise, avagy „felfordított üst” is: a hegyet egy 2096 m-es, jégmentes csúcs és egy borongós gleccser koronázza meg, amelynek vízszintje az évszakokkal együtt emelkedik és csökken.

A Vindelfjällen Nemzeti Park mellett más természetvédelmi területek is találhatók itt. A gleccservölgyek, tavak és erdők rénszarvasok, jávorszarvasok, medvék, rozsomákok, hiúzok és sarki rókák kolóniáinak adnak otthont. Igen, Lappföld hatalmas. És gyönyörű. És veszélyes.

Tobias képeit nézegetve könnyű teljesen elmerülni a vadon szépségében, de ahogy a fotós rámutatott, az embernek azzal a tényleges veszéllyel is számolnia kell, hogy eltéved, elszakad a külvilágtól, vagy lekési a fuvart, amely hazavitte volna az otthon melegébe. „Ez egyszer velem is megtörtént, és sorsdöntő volt a számomra” – idézi fel a fotós. „Korán keltem, hogy megörökíthessem a napkeltét, és úgy volt, hogy jön értem egy helikopter, de aztán sűrű köd ereszkedett a területre, és még két napra le kellett táboroznom, amíg a köd fel nem szállt.”

Ez tehát kétségtelenül egy olyan hely, ahol könnyű eltévedni. Mindemellett viszont arra is lehetőséget adhat, hogy az ember rátaláljon önmagára. Tobias higgadtan kezelte a helyzetet, és az élmény végül teljesen pozitív benyomást tett rá, még tovább mélyítve a Lappföld iránt érzett szerelmét. „Ez volt az első alkalom, amikor igazán megértettem a vadont” – mondja a fotós. „Az ember a veszélytől és a magánytól érzi igazán, hogy él.”

Visszatekintve, Tobias számára a szülőföldje iránti egyre növekvő nagyrabecsülés a személyes fejlődésének egyfajta szimbóluma volt. „Amikor fotózni kezdtem, az egész világot látni akartam. Svédország számomra sosem volt túl inspiráló, végül is ott nőttem fel, nemde? Az ember látja az erdőket, a tavakat és a természetes szépséget, de nem igazán vesz róla tudomást… ez olyasmi, amit az ember síelés közben vesz észre. Az egész olyan megszokott volt.” Ami azt illeti, a svédeknek erre saját kifejezésük is van: „otthonvakság”.

„Természetesen tudtam a svéd Lappföld létezéséről, de olyan, mint egy országon belüli ország, és az emberek általában nem utaznak ilyen messzire északra. Így hát tovább utazgattam a világban, hogy nagyobb hegyeket és magasabb vízeséseket láthassak, és mindig igyekeztem felülmúlni azt a hatást, amelyet az előző úti célom gyakorolt rám. De soha nem voltam elégedett ezzel a helyzettel, miután a figyelmem ismét az otthonom felé fordult. Amikor végül eljutottam Lappföldre, igazi újdonság volt számomra, de mégis nagyon személyesnek éreztem” – mondja Tobias. „Ez volt a mag. Így szerettem bele.”

Tobias vágya most az, hogy oly módon örökítse meg Lappföldet, amely a lenyűgöző természetes szépsége mellett megdöbbentő méretét és barátságtalan körülményeit is hűen szemlélteti. Tulajdonképpen azt szeretné, hogy mások is megértsék, mit érez, amikor a messzi északra látogat. A feladat nem egyszerű, a képei viszont tökéletesen teljesítenek. Mi kell tehát egy ilyen hely megörökítéséhez? „Ez is egyike a sok szépnek, amit a hely tartogat” – mosolyog a fotós. „Lappföld egy olyan hely, ahol keményen meg kell dolgoznod a fényképekért.”

„A projekt hatalmas földrajzi területet fed le – csaknem a teljes svéd Lappföldet” – mondja Tobias. „Odafenn nagyon kevés az út, az időjárás pedig állandóan változik, így vannak olyan területek, amelyek az év egyik vagy másik szakában szinte megközelíthetetlenek. Lappföld egy olyan hely, amelyre fényképészeti szempontból megfelelő választ kell találnom, mivel számomra nem megszokott, hogy egy ilyen hatalmas és üres tájjal dolgozzak.”

Tobias elmondása szerint a Sony Alpha fényképezőgépek és objektívek, többek között az Alpha 7R IV fényképezőgép, valamint az FE 16-35mm f/2.8 GM, az FE 24-70mm f/2.8 GM, az FE 70-200mm f/2.8 GM OSS II és az FE 100-400mm f/4.5-5.6 GM OSS objektív sietett a segítségére. „Mivel alig van út, kénytelenek vagyunk túrázni, síelni vagy motoros szánt használni, így a kis méret és a kis tömeg hihetetlenül fontos” – mondja a fotós. „Talán még ennél is fontosabb, hogy a felszerelés mennyire képes ellenállni szélsőséges hőmérsékleti viszonyoknak. Fotóztam már hóviharban és –40 °C-ban is, és egyszer sem hibáztak.”

„És mivel különböző felszerelést szeretek használni a légi felvételekhez, a videókhoz, valamint a nappali és éjszakai tájakhoz, a hordozhatóság nem csak az egyes expedíciók szintjén fontos” – teszi hozzá. „Azt jelenti, hogy több felszerelést vihetek magammal a hosszú utakra. Rendszerint mindent magammal viszek, amim csak van, és a vadonban az az egyik legjobb, hogy az éppen nem használt felszerelést nyugodtan a sátorban hagyhatom, mivel nincs a környéken senki, aki ellophatná!”

Tobias többek között helikopterből fotózva igyekszik értelmezni a tájat. „Ez azt jelenti, hogy nagyobb területet tudok lefedni, és köszönhetően a Sony fényképezőgépeim full-frame érzékelőjének, nagy felbontású érzékelőinek és képstabilizálásának, amelyek felveszik a harcot a helikopter rezgésével, jobb minőségű képeket készíthetek, mintha drónnal dolgoznék” – mondja a fotós.

Talán azok a leghatásosabb képei, amelyek a tájat az emberi jelenléttel hozzák egyensúlyba. „Odakinn sokszor készítek olyan felvételeket, amelyeken emberek is szerepelnek – például én, egy barátom vagy a helyi számi népek egyik képviselője” – magyarázza. „Ez kontextusba helyezi a méretarányt (és gyakran a vadon zordságát is), és segít abban, hogy a néző az én helyembe képzelje magát. Máskülönben nehéz lehet befogadni ezt a látványt.”

A fentiek által képviselt érték nyilvánvaló, különösen azokon a képeken, amelyeken csónakok és kajakok szelik át a régió kristálytiszta tavait, és amelyeken a látvány egyébként az absztrakt határán egyensúlyozna. „Arra is rájöttem, hogy az ilyen típusú képek hatásosabbak nagy nyomatként, mint a kis képernyőkön, a nyomatoknál ugyanis a nézők hajlamosabbak elidőzni és a teljes képet értelmezni ahelyett, hogy gyorsan átugranák” – mondja a fotós.

A vadon ilyen jellegű dicsérete természetesen egyfajta veszélyt is jelent, nevezetesen, hogy túl sok ember látogathat el az adott helyre, és nem csak a hangulatát változtathatják meg, hanem akár kárt is tehetnek benne. „Erre mindenképp ügyelni kell; ha az ember ilyen helyekre látogat el, mindig felelősségteljesen kell viselkednie” – ismeri be Tobias. „A helyek nagy részének szerencsére még neve sincs, vagy éppen olyan nehezen megközelíthetőek, hogy az emberek többségének eszébe se jutna odamenni. Ha pedig sikerül megörökítenem egy veszélyeztetett faj képviselőjét, például egy sarki rókát, akkor mindig ügyelek arra, hogy semmi olyat ne tegyek közzé, amiből kiderülhet a pontos hely.”

„Például szeretném megmutatni, hogy a klímaváltozás hogyan járul hozzá a Kebnekaise hegységen lévő gleccserek zsugorodásához, valamint hogy a számi népek hogyan reagálnak erre és az egyéb tényezőkre, például a bányászatra és az erdőirtásra. Az ott szerzett tapasztalatok újfajta büszkeséggel töltöttek el a svéd tájat és saját magamat illetően. Amikor belevágtam, csak egy képet szerettem volna, amit hazavihetek, de most már legalább annyira szól mindez a kalandról, a felfedezésről és arról, hogy egyszerűen csak létezzek az adott helyen. Még ha nem is fotóznám a tájat, akkor is újra meg újra visszatérnék, de remélem, hogy a Sony felszerelésem segítségével egyben Lappföld védelméhez is hozzájárulhatok.”