Amikor csak ellátogat a Spitzbergákhoz, Arturo de Frías díjnyertes természetfotóst mindig ugyanazok az ismerős érzések kerítik hatalmukba: a sarkvidéki szigetcsoport rendkívüli szépsége miatti csodálat és izgalom megszokott érzése, valamint az itt élő fajok iránti lelkesedés. Mindemellett azonban valami más is egyre inkább a felszínre tör. „Ez a veszteség érzése – mivel ennek a helynek és az élővilágának a sorsát igen törékeny egyensúly jellemzi” – mondja a fotós.

Arturo veteránnak számít, hiszen több mint 20 alkalommal látogatott el a sarkvidékre, és több száz további alkalommal utazott a Föld különböző pontjaira, hogy veszélyeztetett fajokat fotózzon mind a felszín felett, mind a hullámok alatt. A fotósnak így már számtalanszor volt szerencséje a lenyűgöző élővilághoz; egy témához azonban mindig visszatér: a jegesmedvékhez. Az sem véletlen, hogy a jegesmedvék azon fajok közé tartoznak, amelyek veszélyeztetettsége a legnyilvánvalóbb. „A medvéknek köszönhetően fogant meg bennem a gondolat, hogy szeretnék tenni valamit az ökológia és a klímaváltozás területén, és a mai napig ugyanezt a hatást gyakorolják rám” – magyarázza a fotós. „Minden találkozás különleges, némelyek azonban mégis kiemelkednek a többi közül, és véleményem szerint azok a fotók, amelyek ezeket a pillanatokat örökítik meg, hiteles hatást gyakorolhatnak arra, ahogyan az emberek a világot látják.”

A jegesmedvékkel való legutóbbi találkozása az egyik első és legmeghatározóbb fotózásának emlékét idézte fel Arturóban. „2024 májusában egy túrát vezettem, és észrevettünk egy medvét a jégen” – emlékszik vissza a fotós. „Mivel láttuk, hogy nem érzi veszélyben magát és nem stresszel a jelenlétünk miatt, leállítottuk a motorokat, és megvártuk, amíg a hajó lassan a jégtábla közelébe sodródott. Így olyan 40-50 méteres távolságra kerültünk tőle, ahonnan már lefotózhattuk. A medve nyugodt volt, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy játszik velünk. Komplett műsort adott elő: hempergett a hóban, mint egy kiskutya, felágaskodott a hátsó lábaira, játszott a jéggel, fröcskölte a vizet… egy teljes órányi színtiszta örömben volt részünk.”

„Egy ehhez hasonló helyzetben ismertem fel a fényképészet erejét. 2011-ben lefotóztam egy másik jegesmedvét, amely egyik jégtábláról a másikra ugrott. A kép annyira megindított, hogy az járt a fejemben: ez nem maradhat a számítógépemen, minél több embernek látnia kell. Ez a fotó került az első könyvem borítójára, mostanára pedig hét könyvet adtam ki, amelyek teljes bevétele az alapítványomhoz, a Sustainable Development (Fenntartható fejlődés) alapítványhoz került. A szervezet a vidéki fejlődésre, a kiszolgáltatott emberek védelmére, valamint a bolygónk klímaváltozással szembeni megóvására összpontosít.”

„A Spitzbergákhoz hasonló helyek valóban a klímaváltozás epicentrumának tekinthetők” – folytatja Arturo. „Kétszer-háromszor gyorsabban melegszik, mint a bolygó többi része, ez pedig az albedó-hatás elvesztésének tudható be. A hatás azt írja le, amint a talaj, és különösen a hó és a jég visszaveri a Nap energiáját az űrbe. A gleccserek olvadásával és a tengeri jégtakaró eltűnésével nyilvánvalóan egyre kevesebb a visszaverődés, így a bolygónk egyre melegebbé válik, és több jeget veszítünk. Ez egy ördögi kör.”

Arturo szerint a természeti világ megmentésének lehetősége hamar tovaszáll, és a természetfotózás terén is hasonló a helyzet. A nagy horderejű képek elkészítésének lehetősége sem áll nyitva túl sokáig. „Emiatt a lehető legjobb fotós eszközökre van szükségem, és jelenleg messze a Sony Alpha 1 a legkiemelkedőbb” – magyarázza a fotós. „Ha a Spitzbergáknál készült képekhez hasonló felvételeket készítek, gyakran használom a fényképezőgépet az FE 200-600mm G lens objektívvel, amely a keretezési lehetőségek széles választéka mellett kiváló élességet és kis tömeget is biztosít.”

„Az ilyen pillanatok megörökítésekor számomra a fényképezőgép elképesztő AF-rendszere és sebessége a legfontosabb” – folytatja a fotós. „Azzal a céllal megyünk ezekre a helyekre, illetve merülünk a víz alá, hogy fenséges cápákat és bálnákat örökítsünk meg, és reménykedünk egy ígéretes találkozásban. És bár rengeteg erőfeszítést és befektetést teszünk, előfordul, hogy egy egyhetes út során mindössze néhány olyan másodperc adódik, amikor minden tökéletes. Ha a téma közel van, és a fényviszonyok megfelelőek, akkor azt szeretnénk, hogy a kép tökéletes legyen. Korábban 20-ból talán ha 3-4 volt fókuszban az ilyen röpke pillanatokról készült képekből, az Alpha 1 fényképezőgéppel azonban a 20-ból legalább 19 felvétel éles.”

Az, hogy első kézből látta a klímaváltozás hatásait, mély benyomást tett Arturóra. „A Spitzbergákon lenni az egyik leggyönyörűbb és legkijózanítóbb élmény, amiben a bolygón részünk lehet. Itt a klímaváltozás konkrétan a szemünk láttára történik. Áprilisban jártam ott, az elmúlt 20 év egyik leghidegebb tele után, és a hatalmas Isfjord teljesen be volt fagyva. De amikor májusban visszatértem, a jégnek már nyoma sem volt. Kaotikus, menekülésre késztető helyzet ez, a jegesmedvék pedig egyenesen a közepébe csöppentek.”

Arturo szerint a jegesmedvék a klímaváltozás élő példái, és érdemes észben tartanunk, hogy pontosan miért. „Ők a Föld legnagyobb szárazföldi ragadozói, elképesztően erősek és hatalmasak, ugyanakkor a környezetükhöz is kiválóan alkalmazkodtak, így igen kényes helyzetben vannak. Ez a gyengeségük egy olyan világban, amely gyorsabban változik annál, mint amivel ők lépést tudnak tartani” – magyarázza a fotós. „Köztudott, hogy a zsugorodó tengeri jégtakaró miatt a vadászat egyre nagyobb nehézséget jelent számukra, a klímaváltozás ugyanakkor arra is hatással van, ahogy a nőstény medvék a bocsaikat gondozzák.”

„Barlangjaikat a szárazföldön rendezik be, és ősszel ott alusszák téli álmukat. A bocsok a barlangokban születnek meg, majd ősszel előmerészkednek. Ahogy azonban a tengeri jégtakaró visszahúzódik észak felé, egyre messzebbre kell menniük ahhoz, hogy táplálékot találjanak. Hónapok óta egy falatot sem ettek, így az anyamedvéknek egy-két héten belül el kell ejteniük egy fókát, különben éhezni fognak, ezután pedig a bocsaik is éhezni fognak. Az állomány létszáma jelenleg stabil, ha azonban a dolgok továbbra sem változnak, néhány éven belül garantáltan katasztrofális lesz a helyzet.”

Arturo emellett arra figyelmeztet, hogy a probléma nem fog véget érni ennek az ikonikus fajnak az elvesztésével. „Ha a törékeny egyensúly megbomlik, az ökoszisztéma gyorsan összeomolhat, ráadásul oly módon, amelyet talán nem is vagyunk képesek megjósolni.” Arturo szerint egyértelmű, hogy a fényképészet milyen értékkel bír ebben a kérdésben. „Jacques Cousteau azt mondta, hogy az emberek csak azt védik, amit szeretnek, és csak azt szeretik, amit ismernek. Így tehát a fényképészeten keresztül tanítjuk az embereket, megmutatjuk a természet szépségét, és arra ösztönözzük őket, hogy segítsenek megvédeni mindazt, ami veszélyben van.”

Arturo fotós könyvei több százezer eurós bevételt hoztak, és világszerte számtalan helyreállítási projekt elindítását segítették, ő maga pedig abban reménykedik, hogy hozzá hasonlóan egyre többen válhatnak majd a természet őrzőivé. „A helyzet az, hogy a gyerekek fiatal korukban nagyon is szeretik a természetet, azonban egy bizonyos ponton mindez elhalványul és feledésbe merül. A fényképészet képes visszahozni ezt a lelkesedést, és amikor megértjük, hogy veszélyben van az, amit szeretünk, már nem is tűnnek olyan vészesnek azok az áldozatok, amelyeket társadalmi szinten meg kell hoznunk.”