„Amikor egy konceptuális képzőművészeti projekten dolgozol fotósként – meséli Kaupo Kikkas –, az abban különbözik a szokásos fényképezéstől, hogy a képek megalkotása sokkal inkább a fényképezőgépen kívül történik. Akár másfél évet is eltölthetsz azzal, hogy elképzeled és megtervezed a fotókat, kiválasztod a megfelelő helyszínt, aztán maga a fotózás pár óra alatt kész van.”

„Persze nem mindig ilyen lassan megy a dolog – folytatja nevetve –, néha egy pillanat alatt megszületik egy kép. De az az igazság, hogy az ilyen projektek akár egy évtized nagyobb részét is felölelhetik, mire megvalósulnak. Amikor végül összeállnak a dolgok, és vége van, mindig kritikus vagy magaddal szemben, de kreatív szempontból a folyamat akkor is nagyon mély elégedettséggel tud eltölteni.”

Miközben megosztja idejét a kreatív zenei fotózás (azaz a magazinok címlapja, poszterek és albumborítók számára történő fényképezés) és a „Belső kozmosz”-hoz hasonló képzőművészeti projektek között, úgy érzi, inkább az utóbbiban tudja igazán megmutatni egyéniségének kísérletező oldalát. „Tudok olyan fényképeket is készíteni, amelyek kérdéseket vetnek fel az emberi természetről és az általunk létrehozott világról” – magyarázza.

Ez a gondolatébresztő, kidolgozott fotográfia kétségkívül különbözik a napi szinten szembejövő fényképek többségétől, és Kaupo szerint az ilyen projekteket néha nehéz észrevenni a képek áradatában. „A világban jelen lévő fényképek mennyisége már annyira extrém, hogy néha nehéz rábukkanni a komolyabb fotósokra, mert ők kevésbé vannak rivaldafényben. Az ő képeik nem okoznak azonnali gyönyört, mint a trópusi szigetekről, a természetről vagy egy modellről készült szép fotó. De szükség van más területek kiaknázására is, és a régimódi művészi fotográfia egyfajta reneszánszát éli ilyen szempontból. És bár a konceptuális fényképezés nagy része a bolygóért vagy az emberi életért való aggódás és fájdalom nézőpontjaival foglalkozik, én mindig próbálok kedves, lágy és vonzó képeket készíteni, amelyek esztétikailag is tetszetősek.”

A projektnek – amely a szocioantropológiai kérdések, az irodalmi ihletés és a mitológiai toposzok szürreális keveréke szigorúan fekete-fehérben visszaadva – Kaupo elmondása szerint az a célja, hogy legalább annyira próbára tegye a szemlélők agyát, mint az alkotójukét. A kiállított és a könyvként kiadott változat is tartalmaz egy gyönyörű, eredeti aláfestő zenét, valamint szövegrészleteket más közreműködőktől és magától Kaupótól is. „A szöveges kíséret gyakran követelmény egy képzőművészeti kiállításnál – magyarázza –, de én gyakran arra kérem a közönséget, hogy először önmagában tekintsék meg a képet, és tegyék fel a kérdést, hogy nekik mit jelent, mielőtt mások szöveges magyarázatát megkapnák. Ez a reakció legtisztább formája.”

A Sony Alpha 7R IV fényképezőgép használatával kapcsolatban Kaupo beismeri: „Teljesen régimódi felfogással használom – manuális fókuszbeállítás, egyenként lőtt képek. Így a dicséretem leginkább a technológia hihetetlen minőségére vonatkozik. Egy ilyen fényképezőgéppel nem eshetsz olyan csapdába, hogy időt veszítesz, vagy használhatatlanná válik a helyszín. Nagyon gyorsan el tudod érni a kívánt eredményt.”

„A dinamikatartományának és képminőségének köszönhetően nem kell aggódnod amiatt, hogy extra fényforrásra vagy az ISO túltolására lesz szükséged ˜– folytatja. – A fájlok mérete és a magasabb ISO-érték melletti tisztaság olyan szintű, hogy a fotóművészek nemigen ütköznek semmilyen korlátba. Egyes kiállított képeim 1,5 m hosszúak kinyomtatva, és ISO 800 érték mellett fotóztam őket úgy, hogy nem kellett aggódnom a zaj miatt. Egy nyomtatott magazinborító esetén akár 3200-zal is dolgozhatsz, egy féloldalas fotónál pedig 6400-zal – lenyűgöző!”

Kaupo elmondása szerint ezt a minőségi szintet hozzák az általa használt objektívek is. „Az objektíveket is szeretném megdicsérni, mert amikor ilyen hatalmas nyomatokat készítesz, az nagyon igénybe veszi az optikát. A fotográfia mindig is nagyban volt az igazi, de sosem volt olyan a minősége, mint amit az FE 24-70mm f/2.8 GM tud nyújtani.”

Bármilyen hosszan tervezed is, és bármennyire hatásosan kivitelezed, egyszer minden projektnek be kell fejeződnie, és ez ugyanannyira kreatív döntés, mint bármely másik. „Ez igaz minden vizuális művészre, zenészre vagy íróra. Mindig egy történetet mondasz el, és különböző dolgokat raksz össze, de kell egy jelzés, hogy most már vége. Egy egyszemélyes projekt esetén csomót vitatkozol magaddal. Te vagy az ügyész és az ügyvéd is, de a bíró is, és a végéről neked kell döntened. Jelen esetben »A lezárás angyala« volt az utolsó kép, amely elkészült a kiállításhoz. Ironikus módon éppen ez volt a legkevésbé megtervezett fotó: a felhőkön átszűrődő napfény csak pont akkor jelent meg, amikor szükség volt rá. A természet igazi ajándéka volt.”