Harc az erdőért

A dokumentumfotós Alessandro Grassani Sony Alpha 7R III gépével a kezében Kenya Mau-erdejében állva épp arra készül, hogy elkészítse Babu Maua portréját. Az Ogiek törzs hagyományos öltözetet viselő, 76 éves tagja az erdő mélyén lévő legszentebb helyen éppen egy szertartást hajt végre az erdő szellemeinek tiszteletére. Abban a reményben próbálja megnyerni a szellemek jóindulatát, hogy ezáltal kedvező lesz az esős évszak és a szüret a közösség számára. Szimbolikus gesztus történik egy nagyon is valóságos veszélyhelyzetben.

A portrét egy olaszországi nem-kormányzati szervezet által támogatott, a „Klímaváltozás hősei” címet viselő naptárba szánják, és Alessandro számára ez egy magával ragadó történet csúcsa. Az együtt töltött idő során – fejti ki – „Babu Maua elmagyarázta nekem, hogy milyen fontos szerepe van az erdőnek az Ogiek közösség számára. Ez az otthonuk, itt élnek, és amellett, hogy élelmet és elejthető vadakat biztosít a számukra, ez a legfontosabb forrásuk a gyógyhatású növények begyűjtésére.”

Az ogiekek erdei otthona borotvaélen egyensúlyozik az erdőirtás és az ökológiai szempontból fenntartható megőrzés között. Kelet-Afrika legnagyobb hegyvidéki erdejéről és Kenya legfontosabb víztározójáról van szó; az ottani folyókból származó víz 130 millió ember számára a létfenntartás záloga. Mára azonban az erdő csupán egynegyede az eredeti méretének: könyörtelenül ledarálták tűzifát és mezőgazdasági tevékenységre alkalmas földet kitermelve a külföldi multinacionális vállalatok részére. Ezzel szembeszállva a Mani Tese nevű nem-kormányzati szervezet és a Milánói Egyetem támogatni igyekszik az ogiekek jogait, és bevonja őket az erdőirtás elleni harcba különféle fenntarthatósági projekteken keresztül, továbbá kampányol az ogiekek tulajdonjoga és az ősi földjeik feletti kezelési jogának elismertetéséért.

A portrékészítési megbízása mellett Alessandro a három hetes projekt időszakában dokumentálta ezt a küzdelmet a Mau-erdő szívében. „Számomra a fényképezőgéppel való történetmesélés” – fejti ki – „azt jelenti, hogy felfedem azt, ami történik, anélkül, hogy túlzottan direkt módon rávilágítanék a valóságra. Hiszek a fotóban – még a dokumentálási területen is –, meg kell próbálni nem túlzottan szájbarágósan ábrázolni, különben személytelen lesz a kép. Rendkívül fontos, hogy serkentsünk és gondolatot ébresszünk a nézőben, elmélyítsük a kép értelmét, hogy még többet akarjanak látni, és még inkább tanulmányozni akarják az alapgondolatot.” A képeket a rajtuk szereplő személyek történeteivel és nyilatkozataival kiegészítve tálaló Alessandro megközelítése teljes körű, és egyedi módon magával ragadó beszámolót kínál.

A Sony Alpha 7R III gépéhez csupán egy objektívet használt, ez pedig az FE 24-70 mm-es f/4 ZA OSS. Standardizálta a nézetét, hogy jobb legyen a projekt esztétikai egyensúlya, „de ami még ennél is fontosabb,” – teszi hozzá – „ez az objektív arra kényszerít, hogy nagyon közel menj az általad fotózott személyekhez. Egy sokkal emberközelibb élménybe és kommunikációba kényszerít, ezért muszáj, hogy bizalom legyen a fotós és a fotóalany között, ami átjön a végső képeken.”

Ehhez hozzájárul az is, hogy létfontosságú volt az Alpha 7R III azon képessége, hogy „rögzíteni tudja a fókuszt a fotóalanyokra azokban az extrém jellegű fényviszonyokban, és így nem kell használni AF-lámpát. Nem kockáztathatom, hogy megtörjön azoknak a pillanatoknak az intimitása, és ez hatással legyen a képeimre,” – magyarázza – „és mivel az Alpha 7R III teljes csendben képes felvételt készíteni, sikerült fenntartani és rögzíteni az atmoszférát érintetlenül, anélkül, hogy betolakodó jellegű lettem volna azokkal az emberekkel, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy fotózzák őket. Az olyan funkciók, mint a dönthető LCD segítenek abban, hogy mélységet adjak a képeknek, és módosíthassam azok perspektíváját is.”

A heteken át trópusi környezetben tartózkodó és dolgozó Alessandro számított az Alpha 7R III lenyűgöző időjárásálló tömítésére és nagy kapacitású akkumulátoraira is. „Az erdei helyszínek az akár 3000 méteres tengerszint feletti magasságot is elérték,” – emlékszik vissza – „és nagyon magas volt a páratartalom, folyamatos záporok voltak, és sokszor éjszakáztunk sátorban, ahol nem volt lehetőség újratölteni az akkumulátorokat. Csupán négy akkumulátorral utaztam, és mindegyik kibírt egy-két napot, így akár egy hétig is tudtam dolgozni két töltés között, ami létfontosságú tényező az ilyen jellegű projekteknél.”

Mivel egyaránt tanúja volt az ogiekek erdőirtás elleni küzdelmének és a Kenyai Erdőőri Szolgálat erőfeszítéseinek, elengedhetetlen volt, hogy a történet részeként a sikertelenségeket is megörökítse. Amikor több kilométer távolságról látják a füstöt és a lángokat, de mire odaérnek az erdei helyszínre, csak a felperzselt földet találják – néhány kép tökéletesen kifejezi a náluk sokkal hatalmasabb, láthatatlan ellenséggel küzdő, és túl gyakran túl későn érkező katonák frusztrációját.

De van remény is. „A fotográfia mindig is hatékony eszköz volt arra, hogy ráirányítsuk a figyelmet valamire,” – foglalja össze Alessandro – „és ha a történelmet tekintjük, a dokumentumfotósoknak mindig sikerült az érzékenyítés és a nyomás gyakorlása a képeiken keresztül elsősorban a közvéleményre, majd a politikai színtér szereplőire, hogy tegyenek valamit a reformok és a változás érdekében. Amikor a kezembe veszem a fényképezőgépem, szeretem tudni azt, hogy ezt a hagyományt folytatom és ezeket az ideálokat követem én is, még akkor is, ha az internet és a közösségi média korszakát éljük. Olyan helyekre jutok el ezáltal, mint a Mau-erdő, ahol reményeim szerint a képeim hozzájárulnak a helyzet javításához.”