Julien arról mesél, milyen is volt az alkotási folyamat karrierje legmeghatározóbb fotópályázatai, például az Üdv a Marsról, a Lámpaoltás után, és a legutóbbi, nemzetközi szinten is elismert L'île Aux Libellules (Szitakötők szigete) során. Most szinte kizárólag ezekre fókuszál: fényképezés és szerkesztés, majd a közönséggel való megosztás, először az interneten, majd kiállításokon és könyvekben.

Természetesen ez nem mindig volt így. „Úgy kezdtem, mint a legtöbb ember, – meséli – emlékeket, barátokat, a családot örökítettem meg. De nem kellett sok idő, és ennél már többet akartam kifejezni; történeteket akartam elmesélni, nem pedig egyszerűen dokumentálni.”

2011-ben kezdett el projekteken dolgozni a Sony α99-esével, és azóta vissza se nézett.

Julien legújabb projektje, a Szitakötők szigete Japánban készült összesen két év és négy út alatt. Ahogy járta az országot, a véletlen formálta a koncepciót, mert egyszer csak arra lett figyelmes, hogy „az ember alkotta vidék a sziget peremén húzódik. Amikor a sziget szívében járunk, kihalt vidékeket találunk. Nem sokan laknak arrafelé, és sok olyan épületet látni, amelyet visszavett a természet. Rávezet arra, hogy vizsgálni kezdjük az ember természethez való viszonyát, és ennek az alakulását.”

A Szitakötők szigetében látható elhagyott ipari vidékek, és a civilizációnak a természet által lassanként visszahódított maradványai egy sötét, disztópikus tudományos-fantasztikus narratívát tárnak a szemünk elé. De mint minden jó történetmesélő, ő is gyakran sző különféle elemeket egy összefüggő egésszé.

Például, bár a hangulatuk egységes, a képek nem ugyanott készültek, és nem is ugyanabban az évszakban.

Nézzük, hogyan segít Juliennek ebben Sony Alpha felszerelése. Az α99-esről való váltás közben lelt rá az α7R sorozatra. Viszont ellentétben azzal, amit egy fotóstól várnánk, – a számukra fontos technológiai tulajdonságok felsorolását – Julien képzőművészként máshogy közelíti meg a dolgokat. Gyakran az jelenti számára a különbséget, hogy mit nem csinál a fényképezőgép.

„Művészként – magyarázza – szerintem el kell vonatkoztatnod a géptől... azzal csak dolgozol, viszont nem szabad, hogy akörül forogjanak a gondolataid. De most jön a lényeg: ezt csak néhány gép teszi lehetővé.” Így folytatja: „az α7R sorozat modelljei olyan gyorsan reagálnak és olyan ösztönösen kezelhetők, hogy ezáltal könnyebb arra összpontosítanom, amit el akarok érni, és nem az eszközre, amit használok. Nagyon könnyű, így szinte nem érzed, hogy tartod, emellett pedig rendkívül érzékeny, így a másodperc töredéke alatt készíthetünk vele képet szinte bármikor.”

Julien munkájáról fontos megemlíteni, hogy sosem tudja pontosan, hol éri majd a képei elkészítéséhez szükséges ihlet. Megállás nélkül bolyong, és igyekszik meglelni a megörökítésre váró tökéletes jelenetet.

„Mindig kéznél van a fényképezőgép, hogy az olyan pillanatokra is tudjak reagálni, amelyek legfeljebb csak pár másodpercig tartanak, és emiatt fontos a reakcióidő.” Ugyanezen okból kifolyólag gyors zoomolással dolgozik, a 70-200 mm-es f/2.8 G Master objektívvel az egyik, a 24-70 mm f/2.8 G Master modellel pedig a másik gépen, „így gyakorlatilag mindenre készen állok”.

Julien szintén nagyban támaszkodik az α7R sorozat által nyújtott kimagasló felbontásra és páratlan képminőségre – egy olyan tényezőre, amely elsődleges fontosságú, amikor kiállításokon kerülnek szemlére képei.

Vissza az alkotás folyamatához; az eltervezett és a nem várt utazás. Julien számára hónapokat vagy akár éveket is igénybe vehet, amíg egy ötletből végül egy kész projekt lesz, és a folyamat során vannak meglepetések, irányváltások, de a kemény munkáé és az elhivatottságé a főszerep.

„A fotózás folyamata az olyan jelenetek után való kutatásról szól, amelyek történeteket tárnak elénk, – magyarázza – ezt követően a szerkesztés folyamata igen fájdalmas tud lenni, mert az 50 vagy 60 képet 20-ra kell lefaragni; csak az erőteljeseket hagyod meg, és azokat, amelyek előremozdítják a történetet. Ugyanakkor fontos kissé eltávolodni a képektől. Így láthatjuk, hogy mi az, ami működik és mi az, ami nem.”

Aztán így folytatja: „Ha azt igényli a történet, akkor akár változtatni is kell, vagy újrakezdeni az egészet. Olyan ez az egész, mint amikor a tengerben alámerülsz; a felszín alatt, a folyamat kellős közepében egyszerűen nem látod az egészet, ezért néha fel kell jönnöd levegőért, vetned kell egy pillantást a munkára, és aztán újra lemerülni.”