A Csádban található Zakouma Nemzeti Parkban egy C-130-as katonai szállító repülőgép ereszkedik le a messzi bozótosban húzódó, göröngyös leszállópályára. A fedélzeten öt veszélyeztetett keskenyszájú orrszarvú utazik, amelyeket hamarosan visszatelepítenek a területre. Ez a pillanat egy hosszú éveken át tartó tervezés csúcspontja, és egyben olyasmi, amiért a Marcus Westberghez hasonló fotósok szerint igazán érdemes élni.

A nagy zakoumai ökoszisztéma – amely csaknem 28 500 km²-en terül el – az utolsó fennmaradt közép-afrikai szavannai élőhelyek egyike, és hihetetlen biológiai sokféleségnek, többek között olyan nagytestű emlősöknek ad otthont, mint például az elefántok, oroszlánok, bölények és zsiráfok. Az egyik legfontosabb állat azonban több mint 40 éve eltűnt a területről – ez nem más, mint a keskenyszájú orrszarvú. Az 1960-as és 70-es években zajló mértéktelen orvvadászat a teljes állományt kiirtotta. Ezen állatok visszatelepítése csábította Marcust a világ eme távoli sarkába.

„Az orrszarvú Csádba való visszatérése egy valóban elképesztő sikertörténet, és nem csak az állatok számára” – magyarázza Marcus. „Erre soha nem kerülhetett volna sor, ha Zakoumát nem alakítják át egy igazi vadonbeli menedékké. Mire 2010-ben egy természetvédelmi tevékenységet folytató nonprofit szervezet, az African Parks megkezdte itt a működését, a parkban élő 4000 elefánt 90%-a már az elefántcsontra utazó orrvadászok áldozata lett. A vadállatok száma most ismét növekszik, az elefántok orrvadászatát gyakorlatilag eltörölték, és megállapodás született arra vonatkozóan, hogy elérkezett az idő egy életképes orrszarvúállomány létrehozására.”

Marcust az African Parks kérte fel, hogy a szervezet égisze alatt dokumentálja a különböző védett területeket, így a fotós már több hete az országban tartózkodott, mire az orrszarvúak megérkeztek. „Habár a csúcsfotó a szabadon engedés pillanatát ábrázolja, ez a történet jóval többről szól, és jóval több volt a megörökítenivaló – kezdve az orrszarvúak első heteiben lakóhelyként szolgáló karámok építésétől a ládák lerakodásán és a jelenlévő tisztviselőkön át egészen a park segítő csapataiig, akik faluról falura utazva készítették fel a helyi közösségeket arra, hogy a területen ismét orrszarvúak fognak élni” – mondja a fotós. „Az ezekhez hasonló képeket később sajtóközleményekhez, éves jelentésekhez és a közösségi médiában is felhasználják, így a felvételeknek a teljes történetet el kell mesélniük.”

Ahogy Marcus a megbízást részletezi, teljesen egyértelmű, hogy ezen a konkrét területen a mentális és fizikai állóképesség épp olyan fontos, mint a technikai készségek. „Az a helyzet az ehhez hasonló kezdeményezésekkel – különösen, ha nagy távolságokat kell megtenni és nemzetközi határokat kell átlépni –, hogy a dolgok igen ritkán alakulnak a tervek szerint” – folytatja Marcus. „Az embernek képesnek kell lennie az alkalmazkodásra, és folyamatosan összpontosítania kell. Ezúttal a késések azt jelentették, hogy a kellemes hajnal varázslatos, meleg fényében zajló fotózásból egy perzselő és tikkasztó déli kaland lett. A fotóriporteri munka egyéb válfajaihoz hasonlóan itt sem igazán választhatjuk meg a körülményeket: ha délben kezdődnek meg az események, akkor a hőség és a tűző fény mellett kell boldogulnunk.”

És akkor térjünk is rá a nagy pillanatra. A 36 órányi utazás, a több mint 4300 km-es távolság, valamint néhány Zambiában és Burundiban tett megálló után az orrszarvúak – amelyek a legjobb körülmények között sem éppen a nyugodt természetükről ismertek – érthető módon stresszesek voltak: zavartan, éhesen és szomjasan érkeztek. „Mondanom sem kell, hogy a legfontosabb az orrszarvúak jólléte, nem pedig a felvételek elkészítése volt, és a karámokban nyilvánvaló okokból senki nem tartózkodhat, amikor az orrszarvúakat kiengedik” – jegyzi meg Marcus. „Ugyanakkor egy tömör fa cölöpkerítés mögül fotózni sem éppen ideális.”

És hogy milyen megoldást talált ki Marcus? „Minden karámhoz tartozott egy betonból készült itatóvályú, amelyet a cölöpkerítés alatt a földbe ástak, és a kerítés mindkét oldalán kinyúlt kb. 20 cm-re. Mivel a vízszint nem érte el a kerítés alját, épp elég volt a hely két kéz és egy fényképezőgép számára” – magyarázza a fotós. „Habár az orrszarvúaknak rossz a látása, a mozgást nagyon is jól érzékelik, így abban állapodtunk meg a megbízott állatorvossal, hogy addig nem mozdíthatom meg vagy helyezhetem át a fényképezőgépet, amíg az orrszarvúak hátat nem fordítanak nekem – így nem ijesztem meg őket. Ez így mindaddig rendben is volt, ameddig egyikük úgy nem döntött, hogy iszik egyet ebből az itatóból, és majdnem belelökte a fényképezőgépet a vízbe.”

Végül csak az utolsó nőstény volt elég nyugodt ahhoz, hogy az állatorvos biztonsággal engedélyezhesse a próbálkozást, így Marcusnak egyetlen esélye maradt, hogy megörökíthesse egy orrszarvú szabadon engedését. „Őszintén szólva nem vagyok biztos abban, hogy a Sony Alpha 1 nélkül sikerült volna ez a feladat” – idézi fel Marcus. „A kihajtható képernyő, a szemkövető AF, a folyamatos fotózás sorozatfelvételi üzemmódban… bele se merek gondolni, hogy hogyan ment volna a dolog egy kevésbé fejlett fényképezőgéppel.”

A legfontosabb talán mégis az volt, hogy a Sony fényképezőgépek síri csendben működnek. „Ez teljesen új szintre emeli a munkát. Egy hangos zár minden bizonnyal megijesztette volna az orrszarvúakat. Emlékszem, néhány éve gyalog követtem néhány keskenyszájú orrszarvút. Órákba telt, mire megtaláltam őket, és a bozót elég sűrű volt ahhoz, hogy viszonylag közel férkőzhessünk hozzájuk. De a zár hangjára azonnal menekülőre fogták. Mindössze három felvételt sikerült készítenem, mielőtt eltűntek volna.”

A Marcushoz hasonló természetvédelmi fotóriporterek számára a méret és a tömeg szintén igen fontos tényező. „Három Sony Alpha 1 fényképezőgéppel dolgozom, és mivel fotózás közben általában nincs lehetőségem objektívet cserélni, mindhármat magammal viszem. Az orrszarvúak áttelepítésekor elsősorban az FE 12-24mm f/2.8 GM, az FE 24-70mm f/2.8 GM II, és az FE 70-200mm f/2.8 GM OSS II objektívet használtam” – mondja a fotós. „Általánosságban elmondható, hogy olyan felszerelésre van szükségem, amely csak annyira terhel le, amennyire feltétlenül szükséges, különösen akkor, ha mindhárom fényképezőgépet kényelmesen szeretném cipelni, miközben a 40 fokos hőségben, asszisztens nélkül dolgozom – emellett a drónomnak és néhány prímobjektívnek is bele kell férnie a hátizsákomba. A terepen végzet természetfotózásokon mindez néhány nagy teleobjektívvel is kiegészül.”

Az ehhez hasonló pillanatok megörökítése természetesen nem csupán arról szól, hogy az ember elégedetten, erőteljes képekkel a zsebében sétál el egy kihívást jelentő fotózásról. A legfontosabb az, amire ezeket a felvételeket majd felhasználják. „A kulcsszó határozottan a »hatásos«” – jegyzi meg Marcus, amikor arra kérjük, hogy gondolja át, mi a szerepe a fotózásnak a pozitív változás előmozdításában. „Nem szabad eltúloznunk a fotózás fontosságát. Ennél az áttelepítésnél egy komoly csapatmunka egyik közreműködője voltam. Az ehhez hasonló kezdeményezések azonban a támogatók nagylelkűségén múlnak, és az adománygyűjtés világában a vizuális anyagok jelentős szerepet játszanak. Fel kell keltenünk az emberek figyelmét.”

Marcus szerint az ehhez hasonló kezdeményezések kiemelése a helyi kapcsolatokra is erőteljes hatást gyakorolhat. „A Csádhoz hasonló országokról nem túl pozitív a közvélekedés, így rendkívül fontos, hogy amikor ilyen sikertörténetre kerül sor, azt népszerűsítsük. Ez előmozdítja a büszkeség és a támogatás kialakulását a helyi népesség körében, ami kulcsfontosságú, hiszen a parkok egyedül nem képesek megvédeni ezeket az állatokat. A közösségek létfontosságúak a biztonság szempontjából. Elvégre is ez az ő otthonuk, és az ő történetük. Elengedhetetlen, hogy a kötelezettségvállalás és a tulajdonlás érzése helyi szinten is jelen legyen. A park környékén élők nagy része azonban soha nem fogja látni ezeket az orrszarvúakat – az állatok visszahúzódóak, a park nagy, a bozót pedig sűrű –, így hasznos, ha vannak ehhez hasonló anyagaink, amelyeket megoszthatunk velük.”

Mindez szélesebb összefüggésben is érvényes. „A világ állapotát tekintve úgy vélem, mindannyian hasznát vennénk egy-két jó hírnek” – mondja Marcus. „A hozzám hasonló fotósok pedig rendkívül szerencsések, hogy hozzájárulhatnak mindehhez, és kiemelhetik azoknak az embereknek az erőfeszítéseit, akik azon dolgoznak, hogy a világ jobb hely legyen. De abban a röpke pillanatban, amikor valami olyasmi történik, amit a világnak látnia kell, az ember nem szeretne együttműködni nem akaró felszereléssel bajlódni, vagy azon aggódni, hogy a fényképezőgép-felszerelés nem képes tartani a lépést azzal, amit éppen meg szeretne örökíteni.”