Mi egy dokumentarista fotós feladata? Hogy az igazság nyomába eredjen? Hogy az emberi tapasztalat vad szélsőségeit valami olyanná alakítsa, ami visszhangra talál, és megfogja az embereket? Hogy a tőle telhető leghitelesebb módon reagáljon arra, ami megbabonázza őt? Egy biztos: Brendan de Clercq a Holland Nemzeti Balett színfalai mögé kalauzoló fotósorozata az összes fenti követelménynek eleget tesz.

Brendan már régóta csodálja a táncot és a táncosokat. „Gyerekkoromban a breaktánc volt a mániám, és amikor fotós lettem, ez a szenvedély a mozgás egy sokkal inkább esztétikai megbecsülésévé nőtte ki magát bennem” – mondja a fotós. „Ma már nagyon is tudatosan figyelem, hogy az emberek hogyan mozognak, állnak vagy sétálnak – legyen szó a dokumentarista munkáimról, a divatról, az utcai fotókról vagy akár a portrékról.”

Ezzel pedig el is érkeztünk a baletthez, a pontos mozdulatokat és technikai tudás tárházát elegyítő kuriózumhoz. Nem mintha Brendan archetipikus táncokat ábrázoló fotósorozatot szeretett volna készíteni. „Nem vagyok az a típus, aki színpadi jeleneteket szeretne megörökíteni, vagy akár csak tökéletesen beállított felvételeket szeretne készíteni. Én azt szeretném látni, ami az előadás mögött van – a felkészülést, a stresszt és a balettművészek küzdelmeit. Mindemellett azonban a kecsességüket is szeretném bemutatni.”

De akkor mit is jelent a tökéletesség a dokumentarista fotózás esetében? „Egy olyan képet, amelynek hatására kapcsolatba kerülsz a történettel; ez pedig azt jelenti, hogy nem baj, ha a kép nem tűéles, és nem baj, ha az én árnyékom is látható rajta, vagy ha túl erősek a fények” – válaszolja meg a kérdést Brendan. „Egyszerűen annyi a célja, hogy közölje a történetet. Rendkívül szerencsés voltam, hogy lehetőségem nyílt ily módon megörökíteni a Holland Nemzeti Balett táncosait, mivel normál esetben tilos a színfalak mögött fotózni, és rengeteg jóváhagyás is szükséges hozzá. Ők azonban megértették, hogy ezzel foglalkozom, és hogy ha engedik, hogy a munkámat végezzem, az varázslatos eredményt hoz majd.”

Brendan megközelítése részben abból áll, hogy kapcsolatot teremt az alanyaival. Ez egyetlen képén sem annyira nyilvánvaló, mint a Maiáról készült felvételen. Maia a társulat „A hattyúk tava” előadásának vezető táncosa volt, aki ezen a felvételen a színpad egyik sarkában ülve elmélkedik. „Tudom, hogy hogyan beszéljek az emberekkel, és képes vagyok gyorsan kapcsolatot teremteni velük. Ezért is vagyok portréfotós. Maiával ekkor már szoros kapcsolatba kerültünk, így megkértem, hogy csak üljön le, és gondoljon arra az útra, amely idáig vezette.”

„Kicsit még hasonlítunk is” – folytatja Brendan. „Gyerekkorában egy új országba költözött, de a balett-tanulás súlya is nyomta a vállát. Még így is, hogy csak ott ül, a teste ösztönösen felvesz egy pózt, a lába spiccbe áll. Amikor a saját történetén merengve a távolba meredt, akkor készítettem el a felvételt. Azt a pillanatot örökítettem meg, amikor a kecsessége mellett a benne tomboló belső viharok is láthatók.”

Brendan elsősorban monokróm képeket készít – ez a stílus egyszerre biztosítja a felvétel egyszerűségét és fokozza annak hitelességét. A fotós tisztában volt azzal, hogy alanyai pont ugyanúgy élvezik majd ezt a hatást, mint ő maga. „Gyakorlatilag egy sötétkamrában nőttem fel. Figyeltem, ahogy az édesapám fekete-fehér képeket hív elő, és a Magnum fotóit nézegettem, így a monokróm stílus a részemmé vált. Viszont ugyanúgy része az előadó-művészeteknek is: ez a stílus maga James Dean és Marilyn Monroe, a Beatles és a Rolling Stones, a balett-táncosok esetében pedig Nureyev és Fonteyn.”

Továbbá a dokumentarista fotózással az is együtt jár, hogy a fotós ritkán tud teljes ellenőrzést gyakorolni a helyszín vagy a fények fölött, és kétségtelenül ez volt a helyzet Brendan esetében is. Mindez azonban nem számít, ha a fotós olyan fényképezőgépekkel és objektívekkel rendelkezik, amelyek képesek alkalmazkodni. „Nem te döntesz arról, hogy az egyes pillanatok mikor következnek be, de készen kell állnod” – mondja Brendan. „Ennél a projektnél a Sony Alpha 7R III készüléket használtam, és bár azóta váltottam az Alpha 7R IV és az Alpha 7R V fényképezőgépekre, a felbontás és az autofókusz kombinációja az, ami miatt újra és újra visszatérek ehhez a készülékhez” – folytatja a fotós. „Tetszés szerint körbevághatom a képet, vagy nagy méretű nyomatot is készíthetek, tudván, hogy elképesztő részletességű felvételt kapok eredményül. A baletthez hasonló helyzetekben pedig biztos lehetek abban, hogy a fényképezőgép olyan minőséget biztosít, amely méltó ezekhez a pillanatokhoz.”

Még a mozgó alanyokkal és gyenge megvilágítás mellett történő munka során is „követelménynek számít, hogy a szem tökéletes fókuszban legyen, mivel a szem meséli el a történetet” – mondja Brendan. „Szerencsére pont erre találták ki az Alpha fényképezőgépek szemfelismerő AF-rendszerét – folyamatosan végzi a munkáját, még akkor is, ha a táncosok éppen árnyékban vannak, vagy egy mozdulat során távolabb perdülnek a fényképezőgéptől.”

Ezen helyzetek megkönnyítésére Brendan gyors Sony objektíveket, többek között az FE 24-70mm f/2.8 GM és az FE 35mm f/1.4 ZA objektívet használja. „Ha több a fény, gyorsabb a fókuszálás, és ennek a két objektívnek a nagy blendéje biztosítja ezt” – magyarázza. „Ami engem illet, teljesen odavagyok a folyamatos fényerősséget biztosító 24-70 mm-es objektív sokoldalúságáért. Ez az az objektív, amely sosem hiányozhat a táskámból. A 35 mm-es objektívvel pedig a sötétben fotózhatok, és maximális blende mellett a hátterek egyszerűen egybeolvadnak. Ez azt jelenti, hogy az alanynak szinte bárhol ikonikus megjelenést kölcsönözhetek.”

„Számomra az ehhez hasonló projektek azok, amelyek visszahozzák a fotózásba a szerelmet” – zárja gondolatait Brendan. „Itt esélyt kapok arra, hogy a saját munkáimon keresztül mutathassam meg mások szenvedélyét, reagálhassak a képességeikre, az érzéseikre, a veszteségeikre és a sikereikre. Szeretnék belelátni az emberek életébe, és megőrizni a történeteiket – az Alpha készülékeim pedig rendkívül fontos szerepet játszanak ennek elérésében.”