A sűrű, ősi erdőkben sétálva a legtöbb embert ugyanaz az érzés kapja el. A környezet csendet és biztonságot áraszt.

Állítsuk ezzel szembe a tarra vágott területeket, amelyekből egyre több van Svédország erdeiben – és a világ sok más részén is. A tarvágást követően az erdőket megbontják, a fákat kitépik a földből, és szétszórják. A föld és bárki, aki ellátogat ezekre a helyekre, mindössze a megbolygatott talajjal és a szenvtelen, nyílt éggel találja szembe magát.

Néhány fotós még nyugtalanítóbb képet vázol fel. „Sokan, akik Németországból vagy Franciaországból érkeznek, azt mondják, hogy a csernobili pusztításra emlékezteti őket a látvány” – mondja Marcus Westberg fotós újságíró. „Ezek olyan helyek, amelyeket teljesen elpusztítottak és megfosztottak az élettől. Ezek a helyek itt vannak körülöttünk, és napról napra egyre több ilyen van.”

Marcus, aki több civil szervezettel és kiadvánnyal dolgozik együtt, illetve több fotós díjat nyert már, számos környezetvédelmi kampányt támogatott az elmúlt években. Miután több ilyen munkán dolgozott mások megbízásából, valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy egy nap saját projektet indítson. Elhatározta, hogy megosztja a világgal a Svédországot sújtó, szűnni nem akaró erdőírtások történetét. Marcus úgy jellemzi ezt a projektet, mint „az egyetlen »személyes« fotós projekt, amelyen dolgoztam, és amelyhez három éven át újra és újra visszatértem”.

„A feleségem német, én svéd származású vagyok, de Portugáliában élünk. Közvetlenül a pandémia előtt döntöttem úgy, hogy északra viszem Svédországba, hogy megnézzük az északi fényt. Természetesen szerencsétlenül jártunk, felhős volt az ég, de elmentünk motoros szánnal túrázni néhány erdős területre, és találkoztunk túravezetőkkel és másokkal, akik meséltek az erdőirtásokról, ültetvényesítésről és az erdei biológiai sokszínűség csökkenéséről. Nagy hatással volt ránk.”

Mostanra az ősi erdőkből alig maradt valami – mondja Marcus –, különösen a nemzeti parkokon kívül. A faanyag nagy részét nem „hosszú élettartamú” (például fűrészáru) felhasználásra szánják, hanem egyszer használatos papír vagy bioüzemanyag lesz belőle. Marcus szerint „csak akkor beszélhetünk zöld iparról, ha a fák lombjának a színét emlegetjük. Ez különösen igaz, ha belegondolunk, hogy a fák hogyan kötik meg és tárolják a szén-dioxidot. Ha elégetjük a fákat, azzal szén-dioxid szabadul fel, és még ha ültetünk is újakat a helyükre, akkor is időbe telik, míg elég nagyra nőnek, hogy hasonló mennyiségű szén-dioxidot kössenek meg a légkörből.”

„A tarvágás még nagyobb problémákat okoz a földfelszín alatt. A folyamat során szó szerint kiszántják a gyökereket a földből – a kanadai, svéd és finn erdőkben a szén-dioxid nagy része a gyökerekben és micéliumokban van megkötve. Egy 10 vagy akár 100 éves fenyőültetvény sem képes pótolni az így megkötött szén-dioxidot, így az erdőgazdaságok jelentik messze a legjelentősebb szén-dioxid-kibocsátást, miközben karbonsemlegesnek számítanak, mert minden egyes élő fát beleszámítanak a képletbe!”

Az idősebb erdők elvesztése, és a helyükben az ültetvényekre támaszkodás kihatással van a teljes ökoszisztémára, mondja Marcus, és míg a közvélemény általában a nagytestű emlősökre és madarakra koncentrál, nem ezek a fajok vannak a leginkább veszélyben – legalábbis eleinte.

„Az egészséges erdei ökoszisztéma és az új ültetvények közötti fő különbség, hogy a fák egyidősek egymással, és nem igazán találhatók élettelen fák az ültetvényeken. A természetes erdőkben mindenféle életszakaszból találni fákat, a hajtásoktól a felnőtt vagy haldokló, de még álló fákon át a kidőlt és korhadó fákig minden megtalálható. Egy halott fenyő vagy luc akár évszázadokig táplálékul szolgálhat a zuzmók, gombák és rovarok számára, és ezek a létformák alkotják a tápláléklánc alapját.”

Marcus Sony Alpha fényképezőgéppel készült képei őszinte módon örökítik meg a helyzetet, tudatosságra nevelnek a tarvágás és ipari fakitermelés veszélyeivel kapcsolatban. Emellett ellenpontként szolgálnak a nagyvállalatok által közvetített üzenettel szemben. „A svédországi erdőipar hasonló az olaj- és dohányipari nagyvállalatokhoz abból a szempontból, hogy nagyon okosan marketingelik magukat.” – mondja Marcus. „Sokáig futott egy kampány »a svéd erdő« címmel, amelyben a nagyobb városok buszmegállóiba helyeztek ki egy gyönyörű képet egy egyetlen fatönköt körülvevő egészséges erdőről. A tönkön különböző termékek voltak láthatók, és egy felirat azt magyarázta, hogy »az erdők fenntartható alternatívát jelentenek az olajjal és műanyagokkal szemben«. Ez hazugság. Svédországban a fakivágások kevesebb mint 3%-a származik nem tarvágási tevékenységből. A fényképeim a maradék 97% történetét mesélik el.”

„Időbe telt, mire kitaláltam, hogyan mutathatnám be megfelelően a pusztítás mértékét, mert a földről fotózva nem igazán adható át az érintett területek nagysága, a levegőből pedig épp az eltávolodás és a közeli nézőpont elvesztése a probléma. A munkagépek által hagyott nyomvályú nagyobb mint én, úgy kell átmászni rajtuk!”

Marcus számára kétség sem fér hozzá, hogy a fotózáson keresztül változást ér el. Sony Alpha 1 vázaival, valamint könnyű és gyors zoom- és prímobjektívjeivel felszerelkezve Marcus megörökíti a rejtett tarvágásokat, amelyek a főutaktól félreeső helyeken találhatók, és a képei eljutottak a fősodratú médiába is, felhívva a figyelmet a problémára, és bemutatva a kormányok és az ipar által közvetített kép kétszínűségét.

„Amikor ebben a harcban a fotózásra mint eszközre gondoltam, egyértelmű volt, hogy többre volt szükség az egyediségnél vagy esztétikus látványnál. Ezek a tulajdonságok előnyösek, ha versenyekről van szó – és néhány tarvágást ábrázoló kép így növelte a tudatosságot –, de a mindenkit érintő fenyegetés kiemelése az, ami igazán számít. Emellett gondoskodni akartam arról is, hogy a képek hasznosak legyenek az erdőket védelmező embereknek és szervezeteknek is.” Ma sok svéd civil szervezet felhasználja Marcus tarvágásokat ábrázoló képeit, és egy európai uniós erdészeti konferencián harminc nagy méretű kinyomtatott képet állítottak ki a találkozó helyszíne előtt.

„Az események teljes körű bemutatása csak több tucat kép kombinációján keresztül lehetséges. Egy-két kép nem elég ehhez a történethez, mivel a hatása annyira sokrétű. Emellett minél több mindent tudunk bemutatni, annál nehezebb az iparági képviselők vagy a politikusok számára a bemutatott jelenségek kivételként történő kimagyarázása. Ezek mindenfelé előfordulnak.”

„Sokat segített, hogy a projekt elején Sony Alpha vázra váltottam, mivel gyakran dolgozom gyenge fényviszonyok között, és az ilyen képeimnek is nagy felbontásúnak kell lennie, hogy nagy nyomatok készülhessenek belőlük. A Sony Alpha 1 vázak így egyértelmű választást jelentettek. Emellett a kis méretük, könnyű súlyuk és csendességük sem hátrány, főleg, amikor az ember nem feltétlenül szeretné, hogy meglássák vagy meghallják.”

„Bár néhány kép kifejezetten figyelemfelhívóra sikerül – ilyenek például a halott fatönkön hagyott, alj nélküli madárodú, vagy a »természetvédelmi« szalagok, amelyeket a favágók az egyes fákon hagynak, hogy jelezzék, betartották az erdőirtási korlátozásokat – főleg az érdekel, hogy több képen keresztül meggyőzhessem a közvéleményt a velünk szemben álló veszélyekről. Az egészséges erdőkhöz hasonlóan a képek esetében is a sokszínűség és mennyiség számít.

„Néhányan az egész életüket a svéd erdők védelmének szentelték. Én viszonylag újoncnak számítok, és nem szeretném elvonni a figyelmet mások fáradhatatlan munkájáról, emellett viszont sosem éreztem ennyire erősen, hogy a képeim segítenek kézzel fogható változást hozni.” – összegzi Marcus.