Kezdjük a legvégén. Vagy legalábbis majdnem a legvégén. Az egyszer biztos, hogy Dr. Pelayo Salinas de León tengerbiológus nem fogja egyhamar elfelejteni ezt az örömteli pillanatot. „Az volt az ötödik alkalom, hogy a mexikói Revillagigedo Nemzeti Parkban jártam. Dr. Mauricio Hoyos kollégámnak és barátomnak segítettem műholdas jeladókkal selyemcápákat jelölni és atlanti ördögrájákat kutatni” – idézi fel. „A cápajelölés mellett rengeteget merültünk a többi kutatóval és parkőrrel, és természetesen rengeteg képet készítettünk. Csodálatos élmény volt visszatérni ebbe az elképesztő nemzeti parkba, és látni, hogy mivé vált: egy burjánzó, kiegyensúlyozott, érintetlen, vad területté, amely a tengeri élővilág boldog sokszínűségével büszkélkedhet.”

Aztán valami furcsa dolog történt. Amikor észrevették, hogy az egyik helyi palackorrú delfin 33 méterrel a víz alatt hasát a felszín felé fordítva fekszik, Pelayo és kollégái nem tudták mire vélni a jelenséget. „A delfin 3-4 percig mozdulatlanul maradt ebben a pózban” – mondja – „Nem igazán értettük, mi történik. Aztán rájöttünk, hogy halottnak tetteti magát, mint egy kiskutya! Csak azt szerette volna, hogy egy kicsit megvakargassuk a pocakját. Bár vadállatok, ezek a delfinek imádnak az emberekkel játszani.”

A Revillagigedo Nemzeti Park egy valódi paradicsom, amelyet Pelayo szerint az erőfeszítés, a hatóságok közreműködése, valamint a mexikói állam és az olyan nonprofit szervezetek, mint a Pelayo kollégája, Mauricio vezette Pelagios Kakunja által biztosított, éveken át tartó védelem teremtett meg. „A hatóságok merész lépésre szánták el magukat, amikor létrehozták ezt a hatalmas rezervátumot, Észak-Amerika legnagyobb tájvédelmi körzetét, ahol tilos a halászat. Erőforrásokat áldoztak a védelmére, a tengeri élővilág pedig virágzik. Ha beugrasz a vízbe, cápákat, rájákat, delfineket, bálnákat egyaránt láthatsz… Az óceánok pontosan így festenének az ártalmas emberi tevékenységek nélkül.”

Sajnálaton módon azonban Revillagigedo a kivétel, nem pedig a szabály. Hacsak nem szánjuk el magunkat drasztikus lépésekre, a tengerek jövőjének a tengerfenék mélységéhez hasonlóan jóval sötétebb és kietlenebb, mint azt Pelayo langyos mexikói vizekből származó vidám története láttatni engedi. „A világ tengerei hatalmas bajban vannak az emberek destruktív tevékenysége miatt”– mondja. „Az élőhelyek pusztulása, a környezetszennyezés és a klímaváltozás már túl régóta pusztítják kék bolygónkat, ezért számtalan faj egyedszáma – és velük együtt az általuk lakott ökoszisztémák is – ijesztő ütemben hanyatlik.”

Pelayo szerint a problémát leginkább a cápához hasonló nagytestű állatok, az úgynevezett megafauna túlhalászása okozza. A kutató egész életét a cápák tanulmányozásával és védelmével töltötte, dacolva a megalapozatlanul negatív, mégis megrögzött előítéletekkel. „A többi ragadozótól eltérően a cápáknak nagyon rossz a marketingje” – vallja be. „Az átlagember a cápákról alkotott véleményét az olyan filmekre alapozza, mint A cápa. Az a film nagyjából 50 évvel vetette vissza a cápavédelem helyzetét és a cápákról alkotott képet.”

„Az ismeretlen az, amitől félünk” – folytatja. „Az emberek azt hiszik, hogy ha bedugják a lábukat a vízbe, akkor azonnal felfalják őket, de bármelyik tengerbiológus biztosíthat afelől, hogy ez nem is állhatna messzebb a valóságtól. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb ember sosem kerül az óceán közelébe. Rengetegen úszni sem tudnak, nemhogy búvárkodni. Így ők csak a médiából tájékozódnak. Csak a felszínt látják, alatta az ismeretlennel. Én folyamatosan cápákkal töltöm az időmet a vízben, és biztonságban is érzem magam, így rajtam áll, hogy ezt az üzenetet minél több emberhez eljuttassam.”

„Az előítéletek miatt a cápákat általában nem védik annyira, mint a megafauna más képviselőit, ezért a túlhalászás miatt egyre közelebb és közelebb kerülnek a kihaláshoz” – mondja. „Sokan azt hiszik, hogy ezt legfőképp az ázsiai piacok cápauszony iránti igénye okozza, de meglepő, hány országban halásznak cápákra világszerte. A cápahús egyik legnagyobb kirakodási kikötője az Észak-Spanyolországban található Vigo, ahonnan a cápauszonyt Ázsiába szállítják, illetve ahonnan rengeteg cápahús kerül emberek tányérjára. Tanulmányok szerint amikor halat eszünk sült krumplival, akkor gyakran nem hekk vagy tőkehal kerül a tányérra, hanem valamilyen cápafaj.”

A cápák pusztulása pedig az egész ökoszisztémát fenyegeti” – magyarázz Pelayo. „A természet évmilliókon keresztül tökéletesen működött, mi azonban igen könnyen képesek vagyunk belezavarni a rendszerbe. A cápák a tengerek orvosai: ők tartják karban a táplálékhálókat és arra specializálódtak, hogy a lassú, gyenge és beteg egyedeket fogyasszák el. Amikor ezek a csúcsragadozók kikerülnek a rendszerből, a hálózat alsóbb szintjei túlnépesednek, a rendszer pedig kiegyensúlyozatlanná válik.”

De hogyan változtathatjuk meg az előítéleteket és építhetünk szebb jövőt a cápáknak és más tengeri élőlényeknek – egy olyan jövőt, amely Revillagigedóban már megvalósult? Pelayo számára a fényképezés és a filmkészítés a válasz részét képezi. „A tenger alatti világ, mindaz, ami a felszín alatt zajlik, érthetően teljesen idegen számunkra. Felfoghatatlan és kihívást jelentő környezet. Azzal, hogy felfedezem, tanulmányozom és megörökítem kék bolygónk utolsó vadon fennmaradt területeit, meg akarom osztani mindenkivel az óceánok gyönyörűségét, hogy az emberek megismerjék és felemeljék a szavukat a védelme érdekében.”

„Természetesen elsősorban az a munkám, hogy adatokat gyűjtsek és tudományos munkákat publikáljak, de akármilyen fontosak is ezek, csak a kutatási területemre szakosodott kutatótársaim olvassák őket. Teljesen más tészta a közvéleményt megszólítani, és elképesztő, ha a tudományos adatokat és eredményeket le tudjuk fordítani úgy, hogy az átlagember is megértse. Pontosan ez az oka annak, hogy most már sosem merülök fényképezőgép nélkül. Nem akarok egyetlen olyan pillanatot sem elszalasztani, amely megváltoztathatja valaki véleményét.”

„A Revillagigedóban tett látogatás volt az első kalandom a Sony Alpha 1 fényképezőgéppel” – emlékszik vissza. – „Ez a fényképezőgép egyszerűen csodálatos a víz alatti fotózáshoz. Merüléskor rengeteg fényt veszítünk, de ezt az Alpha 1 nagy érzékelője, lenyűgöző natívja és kibővített ISO-tartománya tökéletesen ellensúlyozza. Mivel egyaránt fotózok és videózok, a nagyszerű videófunkciók is kitűnően szerepelnek nálam.”

A speciálisan erre a fényképezőgépre tervezett Isotta vízálló házban Pelayo a Sony Alpha 1-et egy FE 16-35mm f2.8 GM II objektívvel párosította az út során. Szerinte az, hogy nagyobb állatokat, például cápákat, rájákat és delfineket fotóz olyan víz alatti tájakon, mint a korallzátonyok mélybe bukó szirtjei, szirtfalak vagy a nyílt tenger, elengedhetetlenné teszi a nagy felbontású és nagylátószögű zoom használatát. „A teleobjektívet egyébként sem egyszerű víz alatt használni, a nagylátószög miatt pedig közelebb kell húzódnom az állatokhoz, ez viszont csak azt bizonyítja, hogy mennyire nem kell félnünk a cápáktól.”

„Revillagigedo megmutatta, hogy megvalósítható egy szebb jövő a tengereink számára,” – fejezi be a mesélést Pelayo – „mert abban a pillanatban, ahogy lezárunk területeket a túlhalászás és a kártékony emberi tevékenység elől, az óceán a maga csodálatos erejével természetes úton gyógyítja meg magát. Ez a siker záloga, a biológiai sokféleségről szóló egyezmény pedig azt a globálist célt tűzte ki maga elé, hogy 2030-ra az óceánok 30%-a ehhez hasonló, halászattól elzárt terület legyen. Ezeknek azonban nemcsak névleg, hanem valóban védett rezervátumokká kell válniuk.”

„Ha egyszer meglátjuk, hogy mire képes egy óceán, akkor a jobb bolygóhoz vezető utat is meglátjuk majd. Azt tudjuk, hogy ha tiszteljük a tengereket, azok egészségesebbé válnak, ekkor pedig cserébe szabályozzák a föld éghajlatát, szórakozási lehetőséget nyújtanak, és több belélegezhető oxigént termelnek. Fontosságuk egyértelmű, én pedig minden elkészített fotóval emellett kampányolok.”