2021-ben, amikor a világnak még mindig nem sikerült talpra állnia a Covid miatti lezárásokból, a dokumentarista fotósként tevékenykedő Andrea Frazzetta valami furcsára lett figyelmes, amikor a kisfiát elvitte a parkba. „A fiam az első néhány alkalommal nagyon félt” – mondja Andrea. „Idegen és riasztó volt számára ez a környezet. Rájöttem, hogy gyakorlatilag egész addigi életében egy burokban élt. És bár én nyilván máshogyan éltem meg az egészet, hasonló igényem támadt arra, hogy lerázzam magamról az elmúlt év okozta traumákat és veszteségeket.”

Szülőként Andrea tisztában volt azzal, hogy tennie kell valamit. Segítenie kellett a fiának abban, hogy összekapcsolódjon a természettel, és szüksége volt arra, hogy lehetőség szerint ő maga is örömét lelje a szabadban töltött időben. Szerencsére apának és fiának nemsokára alkalma is nyílt erre, Andrea pedig boldogan élt a lehetőséggel, hogy valamilyen örömteli cél szolgálatába állítsa fotós készségeit. „Akkoriban még az összes iskola zárva volt, így egy másik útvonalon kezdtünk gondolkodni” – magyarázza a fotós. „Rátaláltunk a »természetes oktatás« útjára – ezt olyan óvodák követik, amelyek arra buzdítják a gyerekeket, hogy a termek helyett a szabadban tanuljanak. Be is írattam a fiamat egy, a Milánó melletti vidéki övezetben működő intézménybe, és egy pillanat alatt lenyűgözött az egész. Az, ahogyan a gyerekek a természetben viselkedtek, valamint az élményeik és az egész vizuális hatás, amit mindez rám gyakorolt.”

Így csupán néhány hónappal a bergamói Covid-osztály kimerült orvosainak és nővéreinek fotózása jelentette megpróbáltatások után Andrea egy teljesen más helyzetben találta magát, mind fizikailag, mind érzelmileg. És bár ez hirtelen váltás volt a szokásos témáihoz képest, a történetmesélés iránti vágy megmaradt – ahogy az ehhez szükséges készségek is.

„Dokumentarista fotósként nagyszerű lehetőséget láttam ezekben az óvodákban, és valami olyasmit, amiből – ha a képeimen keresztül sikerül ezt elősegítenem – rengeteg gyermek profitálhat” – mondja Andrea. „Már a Covid előtt is túl sok időt töltöttünk ezekben a dobozokban – házakban, osztálytermekben és irodákban.”

Így tehát – kezdve saját fia milánói szabadtéri óvodájával – Andrea a következő három hónapot hat különböző „természetes óvoda” fotózásával töltötte. Az egyes helyszínekre egy hét és 10 nap közötti időt szánt. „Olaszország tele van ilyen helyekkel – van, amelyik vidéken, a városok közelében, mások a hegyekben vagy a tengerparton találhatók” – mondja Andrea. „Csodálatos élmény volt látni őket.”

Andrea elmondása szerint az, hogy jól mesélje el ezeknek a helyeknek a történetét, egy különleges egyvelegen múlt: kellett hozzá egy kis terepismeret, az Alpha fényképezőgépek műszaki funkciói, és ami a legfontosabb: idő. „A magazinoktól és újságoktól érkező megbízások általában rövidek, ehhez a projekthez azonban még anyagi támogatást is kaptam a National Geographic Society alapítványtól, akik abban segítik a fotósokat, hogy a saját közösségükben dolgozhassanak” – mondja Andrea. „A plusz idő lehetővé tette számomra, hogy elmerülhessek az egyes helyszínek varázsában, és még az elkészült képek stílusán is változtatott.”

Andrea Sony Alpha 7R III és 7R IV fényképezőgépei különféleképpen segítették őt a munkában. „A szokásos munkáimhoz hasonlóan most is két vázat használtam, hogy ne kelljen cserélgetni az objektíveket, így hatalmas segítség számomra, hogy ezek a vázak ilyen kicsik és könnyűek” – mondja a fotós. „A felvételek nagy részét úgy készítettem, hogy a képernyő segítségével megkomponáltam a képet, majd kihajtottam a képernyőt, hogy derékmagasságból vagy az alól fotózhassak. Ezáltal sikerült úgy alakítanom, hogy a felvételek a gyerekek szemével egy magasságban készüljenek, és kevésbé is látszik, hogy éppen fotózok. Amikor a szemedhez emeled a fényképezőgépet, az emberek – a gyerekeket is beleértve – máshogy reagálnak.”

Andrea elmondása szerint az Alpha 7R fényképezőgépek csendes felvételkészítési lehetősége szintén kulcsfontosságú volt, a fókuszálási sebességükről nem is beszélve. „A csendes zár egy forradalmi funkció a dokumentarista munkákhoz, mivel ez egy újabb módja annak, hogy teljes szabadsággal, a lehető legtöbb igazságtartalom megmutatásával dolgozhassak” – mondja Andrea. „Ami a fényképezőgép autofókuszát illeti, egészen kivételes. Persze a szokásosnál több időm volt, de ez nem jelenti azt, hogy kihagyhatom az elillanó pillanatokat. A fényképezőgép még a gyors objektívek, például az FE 50mm f/1.4 ZA használatakor is egy pillanat alatt megtalálta a tökéletes fókuszt.”

„A vicces az, hogy miután heteket töltöttem azzal, hogy megfigyeljem a gyerekeket a természetben, úgy látom, hogy sokkal jobban koncentrálnak, mint egy osztályteremben” – foglalja össze Andrea. „Ellentmondásosnak tűnik, de sokkal nyugodtabbak. Így tehát tényleg érdemes átgondolnunk, hogy hogyan is tanítjuk a gyermekeinket. Egyértelműen létezik jobb módszer is.”

Andrea emellett saját magán is észlelt változásokat. „Mivel a fotózások ritkábbak voltak, én is jobban elmélyedtem a folyamatban, és szerintem ez a képeken is látható. Különböznek azoktól a felvételektől, amelyeket általában készítek – sokkal megnyugtatóbbak és gyengédebbek, ami véleményem szerint a természetes környezetet tükrözi.”

„Úgy vélem, a Covid alatt sokan gondoltunk arra, hogy változtassunk az életünkön, de vajon hányunknak sikerült ezt megvalósítani?” – zárja gondolatait a fotós. „Óriási lehetőség volt számomra, hogy a projekt keretében közelebb kerülhettem a természethez. Szerencsésnek éreztem magam. Szerencsésnek éreztem magam, hogy a szemtanúja lehetek annak, ahogy ezek a gyerekek megélik a természet csodáit, és szerencsésnek éreztem magam, hogy újra fotós lehetek.”