Ruben Scott vagyok, filmkészítő és -rendező, játékfilmekkel és reklámprodukciókkal foglalkozom.

Legújabb projektem, a “Different, but same” azt az elképzelést bontja ki, hogy bármennyire is különbözünk egymástól, mindig vannak dolgok, amelyek összekötnek bennünket: olyan közös érdeklődési körök, hobbik és apróságok, amelyeket első ránézésre nem is feltételeznénk egymásról. Ez az ötlet adta a projekt kiindulópontját.

A kezdetektől fogva tudtam, hogy ez egy meglehetősen összetett forgatás lesz. Sok színésszel és viszonylag nagy stábbal dolgoztam. Tapasztalataim szerint egy ilyen felállásnál folyamatosan egyensúlyozni kell a színészi játék, az idő és a rendelkezésre álló tér között.

A történet egy váróteremben játszódik, a résztvevők egy olyan kísérletben vesznek részt, amelyben közös érdeklődési körök alapján párosítják össze őket, de csak aznap derül ki számukra, hogy ki lesz a párjuk. Ez a felállás remek lehetőséget adott arra, hogy kihasználjuk a bizonytalanság és a várakozás okozta feszültséget. Ennek köszönhetően nem kellett túlbonyolítanunk a történetmesélést, és a nézőre bízhattuk a részletek összerakását.

A kameramozgásokat végig nagyon visszafogottan alkalmaztuk. A felvételek többsége megfigyelő jellegű. Szükség esetén finom kamerakocsis mozgásokat és kisebb újrakeretezéseket használtunk, de csak olyan mértékben, hogy ne terelje el a figyelmet a lényegről. A cél végig az volt, hogy a színészi alakításokra helyezzük a hangsúlyt, és azok vezessék a filmet. Mivel a filmben nincs párbeszéd, a színészi játék különösen fontos volt.

A helyszín is óriási szerepet játszott abban, hogy végül milyen lett a film vizuális világa és hangulata. Egy hangstúdióban forgattunk, amelynek már önmagában karakteres volt a megjelenése. Meleg tónusú faburkolatok, narancsos árnyalatok és enyhén nosztalgikus hangulat jellemezte. Sokat segített, hogy nem pusztán négy fehér fal vett körül bennünket. Ahelyett, hogy a nulláról építettük volna fel a várótermet, inkább kihasználtuk a helyszín adottságait.

Természetesen ez hatással volt a megvilágításra is. Nagy méretű, lágy felső fényforrást használtunk, hogy egyenletes megvilágítást érjünk el, és gyorsan tudjuk mozgatni az FX5 kamerát. Emellett úgynevezett effektlámpákat is elhelyeztünk a helyiségben, hogy otthonosabbá tegyük a teret, és vizuális mélységet adjunk a képnek. A cél az volt, hogy minden lágynak és természetesnek hasson, ugyanakkor elegendő kontrasztot biztosítson az arcok kiemeléséhez és ahhoz, hogy a néző tekintetét a középpontban álló főszereplőre irányítsuk.

Mivel egyszerre dolgoztunk a kereten belüli effektlámpákkal és a tér sötétebb részeivel, a kamera több mint 15 fokozatú dinamikatartománya különösen fontos volt számunkra. Sok beállításnál a meleg fényű lámpák is látszottak a felvételen, miközben a körülötte lévő területek részleteit is meg kellett őriznünk. Az FX5 alap ISO-értékei is óriási segítséget jelentettek. Ezzel a kamerával nem éreztük úgy, hogy folyamatosan a csúcsfényeket kellene megvédenünk, vagy a zaj miatt fel kellene áldoznunk az árnyékok részletgazdagságát.

Az új, 16,6 megapixeles rétegezett szenzor és az Arles Prime objektívek kiváló munkát végeztek együtt a szereplőkről készült közeli felvételek esetében. Rendkívül természetesen sikerült megjeleníteni a bőr textúráját és a jelmezek részleteit.

A színekre már a kezdetektől tudatosan figyeltünk. Olyan színpalettára törekedtünk, amely élénk, némileg a hetvenes évekre emlékeztet, ugyanakkor modern. Ez jó próbatételnek ígérkezett a kamera számára. A színvilágot nagy részben a jelmezek és a látványtervezés határozta meg, de a kamera pontosan úgy rögzítette ezeket a színeket, ahogyan szerettük volna.

A bőrtónusok különösen fontosak voltak, mivel nagyon sokszínű szereplőgárdával dolgoztunk, ráadásul mindenkit ugyanabban a megvilágításban vettünk fel. Azt kellett elérnünk, hogy a végeredmény egységes és harmonikus legyen. Feltűnt, hogy a bőrtónusok a különböző beállítások ellenére is rendkívül stabilak és természetesek maradtak. Ezt korábban a Sony Venice és a Burano kamerákkal végzett munkáim során is megtapasztaltam. A színek és a csúcsfényátmenet minősége hasonló ezeknél a rendszereknél, és ez a kamera is ugyanezekkel a tulajdonságokkal bír, csak egy kisebb és rugalmasabban használható vázban.

Úgy döntöttünk, hogy belső rögzítéssel, 16 bites X-OCN formátumban forgatunk, mert tudtuk, hogy az utómunka során teljes rugalmasságra lesz szükségünk. Voltak jelenetek, ahol finoman módosítottuk a színeket vagy a keretezés egyes részeinek expozícióját, és a felvételek ennek ellenére is meglehetősen egységesek maradtak. Semmi nem esett szét, és nem is vált instabillá. Még eltérő megvilágítás esetén is következetesek maradtak a bőrtónusok. Ez a fényelés során is nagy segítséget jelentett.

Ami a munkafolyamatot illeti, közepes méretű stábbal dolgoztunk, mindössze egyetlen forgatási napon, ezért fontos volt, hogy gyorsan elkészüljünk a munkával. Ami igazán feltűnt, az az volt, hogy a kamera milyen könnyedén alkalmazkodott a forgatás ritmusához. Nem lassította le a folyamatot, és nem kellett miatta újragondolnunk a munkamódszerünket.

Mivel korábban már dolgoztam a Venice és a Burano kamerákkal, kíváncsi voltam, hogyan illeszkedik ez a modell a CineAlta termékcsaládba. Ez a kamera nem érződik különálló modellnek vagy termékcsaládnak. Inkább ugyanannak a családnak a része, csak pörgősebb produkciós munkafolyamatokhoz készült. Még a menürendszer és maga a kezelése is ismerősnek érződött, ami nagy segítséget jelent, amikor különböző Sony kamerák között kell váltani egy-egy projekt esetében.

Az én esetemben az FX5 azért vált be ennyire, mert óriási szabadságot adott: kompromisszumok nélkül tudtuk rögzíteni azt, amit elképzeltünk, szabadon tudtunk kísérletezni a képpel az utómunka során, és összességében lehetőséget adott arra, hogy a történetre összpontosítsunk a felszerelés vagy a technikai nehézségek helyett. Pontosan ezt várom el egy kamerától.