Szilaj szív

Ha vetsz egy pillantást Kyle Meyr fotóira, észreveheted, hogy van bennük valami egyedi. Kyle képein a tájnak ugyanúgy személyisége van, mint a fényképezett sportolónak vagy utazónak. Szerepe van – fő- vagy mellékszerepe – ugyanúgy, ahogyan a kép alanyának. Kyle fotói nem békés portréképek, sem egyszerű akciófotók, amelyek bárhol készülhettek volna; hanem a környezetükben jelen lévő emberek történetei. Egyensúlyról van szó, amelyet Kyle tökéletesen foglal össze:

Ez pedig a másik irányban is működik. „Egy emberi alak személyiséget kölcsönöz a tájnak, és rengeteg plusz kontextust ad a természet önmagában történő fotózásához képest” – fejtegette. „Az emberalakot lehet a horizont alá vagy fölé komponálni, és máris megvan a méretviszonyítási alap, így kiteljesedhet a környező táj grandiózussága, vagy éppen az elszigeteltség, vagy a mélység, vagy bármilyen elmesélni kívánt történet. Valaki talán a hegyek lábánál kajakozik, és talán ezek a hegyek védelmezik őt.”

Kyle érdeklődése az akció iránt a sízési szenvedélyéből ered. „Édesanyám norvég, én pedig az Egyesült Államokban nőttem föl, és minden időmet a lejtőkön töltöttem” – árulta el. Ugyanakkor egy alapjaiban eltérő környezet késztette arra, hogy főállású sport- és kalandfotóssá váljon. A Londonban elvégzett három évnyi újságírói képzés során, a városi élet hatására Kyle ráébredt, mennyire hiányzik neki a természet. „Tudtam, mennyi minden fotóznivaló van a szülőföldemen, Norvégiában” – fejtette ki. „Így amikor visszajutottam, senki nem tudott megakadályozni; mindenhová fényképezőgéppel együtt mentem, és lefotóztam Norvégia minden egyes szegletét.”

Ugyanakkor a Londonban töltött ideje sem ment kárba. Újságírói tanulmányai segítették annak felismerésében, hogy mennyire fontos az élményeket történetté alakítani.

Ebben az esetben a történet megélése azt jelenti, hogy a fotósnak és a fényképezőgépnek alkalmasnak kell lennie a feladatra. „Szeretem a lehető legtöbb időt kültéren tölteni” – mondta Kyle, „így, ha a fényképezőgép akkumulátoros üzemidejéről van szó, nagyon fontos, hogy a gép sokáig használható legyen. Létfontosságú abból a szempontból, hogy milyen felvételekkel tudok visszatérni a helyszínről.”

Ezt támasztja alá az az eset is, amikor a norvég „Norseman” rendezvényt, a világ egyik legextrémebb triatloneseményét fotózta. „A fotózás hajnali két órakor kezdődik, amikor hajóval mindenkit kivisznek, és egy fjord kellős közepén útjukra engednek” – mesélte Kyle. „Napnyugtáig nincs is vége. Ha valaki valóban rajong a fotózásért, ahogyan én is, ez könnyedén jelenthet legalább kétezer felvételt. Három tartalékakkumulátorom van az α9 és az α7R III gépemhez, és még soha nem fotóztam olyasmit, amihez ez ne lett volna elegendő.” Emellett az α9 hibátlan automatikus élességállítási funkcióját is használja: „Valószínűleg az a kedvencem minden valaha volt fényképezőgépes dolgom közül – az esetek 95 százalékában eltalálja, hogy mit szeretnék, és a megbízhatóság azt jelenti, hogy ha meglátod a fényképezés lehetőségét, akkor azt ki is tudod használni. Ezért ha sízek, elég egyszerűen megállnom a lejtőn, ledobom a hátizsákomat, előkapom a fényképezőgépemet, és biztos lehetek abban, hogy a gép készen áll a felvételre. Ráadásul mindez 20 kép/mp és automatikus élességállítás mellett, így egy eseménysor minden egyes pillanatát megörökíthetem, és később válogathatok – ez valóban mindent megváltoztat.”

Bár a világ legszebb tájain készíti felvételeit, a pillanat megörökítésének Kyle-féle „letámadásos” módszere kevés időt tartogat a hagyományos tájképfotózásra, például a szűrők és a rögzítési megoldások használatához. „Nálam soha nincs állvány” – árulta el nevetve. „Kifejezetten »tartsd a lépést az eseményekkel« jellegű a hozzáállásom, és a pillanat hatására szeretek fotózni, ezért a RAW formátumra és a fényképezőgépem képességeire hagyatkozom.” Visszatérve a Kyle fotóin szereplő kaland- és természetélményhez; van bármi konkrét dolog, amit az adott helyszínen keres? „Ezek a történetek rendszerint arról szólnak, hogy valaki elhagyja a civilizációt, ezért az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem szeretném, ha épített út látszana a felvételen. Úgy vélem, hogy az utak végeredményben visszahozzák a karaktert a civilizált környezetbe.” Bizonyos tekintetben ez egyre nehezebbé válik, ugyanis az övéhez hasonló képek fokozzák a természetes környezet vonzását.

Jól példázza ezt a Lysefjord feletti Szószék-szikla (Preikestolen) kapcsán kifejtett meglátása. „A legszebb dolgok egyike, amelyet az Anyatermészet valaha is megalkotott” – mondta el. „Ugyanakkor nemrégiben meghosszabbították az utat, amely így felvezet a hegy tetejéig, és lerövidíti a gyalogutat. Teljesen elveszik a látvány befogadásának értéke, ugyanis az élmény annyira korlátozódik, hogy »nézd, micsoda siker – itt indultam, az óceánnál, most pedig 1000 méterrel magasabban vagyok«. Nagyszerű az a vonzerő, amelyet a fényképek teremtenek ezeknél a helyszíneknél, az élmények is fantasztikusak, ám ha könnyen elérhetővé teszik a vadont, azzal megváltoztatják annak karakterét és a történetét is.”