„Megpróbáltam kizárni a hideget a tudatomból, de a fizikum szinte mindig átveszi az irányítást. Órákig ültem a lovon – nincs mozgás, a lábaim csak lógnak.”
Kirgizisztán telei kíméletlenek. Éjszaka –35 °C-ig hűlhet a levegő, a környezet pedig komoly megrázkódtatás volt Frederik Buyckx számára az első útján. „Novemberben mentem. Hideg volt, de az első hetekben nem esett a hó, majd a vége felé havazni kezdett, és lehűlés jött, és mi még mindig kijártunk a hegyekbe.”
Kirgizisztánban Frederik egy At-Bashi melletti faluban élt, amelynek neve szó szerinti fordításban „Lófej” – innen ered legújabb projektjének neve. Ezt a projektet Frederik küldetésének tartotta. „Számomra ez személyes projekt olyasmi keresésére, ami hiányzik nekem itt, Belgiumban: hatalmas területek, a természet, minden” – árulta el. „Olyasvalamit kerestem, amit szerettem volna megtapasztalni. Ki akartam deríteni, hogy ezek a nomád emberek miként élnek együtt, és miként küzdenek meg a természet erőivel; különösen télen, amikor annyira zord az időjárás.”
Frederik projektje a félnomád pásztorok életét mutatja be, akik évente egyszer elvonulnak az állataikkal a hegyekben lévő téli legelőkről a sokkal melegebb, nyári síkságokra, ahol jurtákban laknak. Az út hossza meghaladja a 100 km-t, azaz napokig menetelnek. Ez olyan életvitel, amely évszázadok óta nem igazán változott; úgy hihetnénk, hogy ez a kultúra kiveszőben van, ám ez valójában elég messze van a valóságtól.
Frederik elmondta: „Számomra ez a projekt egyáltalán nem a történelem megörökítéséről szól. Nem gondolom, hogy ez a nomád életforma hamarosan eltűnik. A két engem segítő fickó 25 éves volt, és arról beszéltek, hogy saját farmokat hoznak létre a hegyekben.”
A projekt minden képe fekete-fehérben készült – Frederik azért döntött így, hogy jobban kiemelje a táj kíméletlenségét, és hozzátette: „abban is segít, hogy a téma legbelső lényegére összpontosítsak, ha nem vonja el a figyelmet a természet színgazdagsága.”
„Fekete-fehérben fotózom a képkeresőn keresztül, de a számítógépre történő feltöltéskor színesben látom a nyers fotókat, és ez elsőre mindig összezavar” – mondta nevetve. „Már a kép elkészítése előtt is fekete-fehérben komponálok, és úgy érzem, hogy mostanra a tájképes emlékeim is gyakran fekete-fehérek.”
Mivel rengeteg időt töltött lóháton és sokat volt úton, fontos volt Frederik számára, hogy a lehető legkisebb felszereléssel utazzon. Ami azt illeti, mindössze két fényképezőgépet és két objektívet vitt magával – két Sony α7R III gépet, az egyiken 28 mm-es f/2 objektívvel, a másikon egy 24–70 mm-es f/2.8 GM objektívvel. „Valójában egyetlen gépet használtam az idő nagy részében” – árulta el. „A 28 mm-es f/2 objektívet csak beltéri fotózásnál vettem elő. Lehetetlen lett volna ugyanazt a fényképezőgépet használni a melegben és a hidegben is, ugyanis órákba telhet az akklimatizáció, amely a páralecsapódás elkerüléséhez szükséges.” Frederik számára praktikus is volt kétféle objektívet használni a gépeken. „A 28 mm-es gyújtótávolságú objektív mellett döntöttem a benti képekhez, mert szeretem a kicsi, bensőséges kompozíciókat” – mondta el. „Ráadásul néma blende módban használtam, hogy ne zavarjam a családot a saját környezetében.”
Kültéri fotózásnál a 24–70 mm-es f/2.8 GM objektív biztosított némi mozgásteret a fókusztávolságok esetében úgy, hogy nem volt szükség különféle objektívek cipelésére. „Lovon ültem, két (néha három) pár kesztyűben” – nevetett Frederik. „Az egyik kezemben a kantár volt, a másikban a fényképezőgép; nem nagyon volt lehetőségem objektívet cserélni!”
Az α7R III folyamatos autofókusz funkciója volt a másik dolog, amire támaszkodhatott Frederik a szélsőséges körülmények között. „Ez volt az első alkalom, hogy megfelelően használtam” – mondta el. „Mozgó embereket és lovakat fotóztam, gyakran szintén mozgó lóról, így a folyamatos autofókusz tényleg segített mindent fókuszban tartani.”
Amellett, hogy a felszerelése a segítségére volt a felvételek elkészítésében ilyen kemény körülmények között is, vajon volt más is, amit Frederik hasznosnak talált a képes történetmeséléséhez? „Természetesen, a megismerkedés az alanyokkal! Mivel olyan sokszor jártam ott három éven belül” – fejtette ki. „Sikerült összebarátkoznunk, és még szoros kötődés is kialakult közöttünk. Rendkívül nyitott emberek, és bár nem igazán tudunk kommunikálni – nem beszélnek angolul, én pedig nem beszélem az ő nyelvüket –, megkönnyítették számomra a kapcsolódást, szívesen láttak az otthonukban.”