„Már nem igazán érdekelnek a különálló képek” – kezd bele Alessandro Grassani. „Szerintem ma bárki képes egy nagyszerű kép elkészítésére – akár a telefonjával is –, ami viszont igazán fontos, az egy összetett alkotás létrehozása. Egy történet elbeszéléséhez elengedhetetlen a képek sorozata, amely ablakot nyithat egy ismeretlen világba – nem csupán újságírói szempontból, hanem az érzelmek felől is.”
Egy ilyen projekt, a „The Last Illusion” (Az utolsó illúzió) című, a környezeti okokból városba vándorlók útját mutatja be. A cím a törekvéseikről szól, amelyek sajnálatosan kudarccal terheltek.
Saját földjeiken nincs jövőjük, ezért a városokba mennek. Ám ha egész életedben halász voltál, és megérkezel egy városba, például Dhakába, nincsenek meg a túléléshez szükséges készségeid. A városok varázsa rémálommá alakul számukra.
Egyáltalán hogy került ide?
A legtöbb emberhez hasonlóan, ő sem azonnal itt kezdte. Fotós tanulmányai elvégzését követően Alessandro először egy reklámfotós segédjeként dolgozott. „Egy évig dolgoztam neki a stúdióban, talán picit tovább is, aztán kirúgott” – meséli nevetve Alessandro. „Azt mondta, hogy »ez a fajta munka nem neked való – összpontosíts a szenvedélyedre«, ez pedig a dokumentarista fotózás volt. Igazán kedvesen rúgott ki, de tényleg.”
Innentől szabadúszóként dolgozott olasz újságoknak, köztük a Corriere Della Sera napilapnak, később pedig áttért a Közel-Kelet eseményeinek tudósítására. Jelenleg különféle hirdetési, vállalati és dokumentarista megbízásokon dolgozik, amelyek közé beilleszti saját projektjeit is, amikor csak lehetséges: „minden megbízásnak örülök, ugyanis fotósként szükség van a pénzügyi háttérre – ebből telik ételre a családi asztalon, és a saját projektek folytatására.”
Tudtál hasznosítani bármit is reklámpiaci tapasztalataidból a dokumentarista munkáidban? Ha igen, hogyan?
Főként a fények használatában. Egy stúdióban a fényforrásokat mozgatni lehet, a fények egyénileg alakíthatók. Ezt helyszíni fotózásnál nyilvánvalóan nem lehet megtenni, de a megfelelő tudatossággal és figyelemmel meg lehet keresni a rendelkezésre álló fény változásait. Jobban odafigyelsz erre, és minden munkád részévé teszed.
Ez a megfelelő fényviszonyok kivárását jelenti – a megfelelő, a történet elmesélésére alkalmas kép érdekében.
Az elvándorlással kapcsolatos egyik projektemnél a több éven át felvett anyagból a végső válogatás nagyjából 30 képet eredményez, vagy még annyit sem, de egyetlen ilyen kép elkészítése akár egy teljes heti munka lehet – tudom, mit szeretnék mondani, ismerem a helyet –, ezért a felvételhez újra és újra odamegyek: napkeltekor, napnyugtakor, esőben és különböző napszakokban csak azért, hogy megtaláljam a tökéletes fényt az elbeszéléshez.
Ennek részeként az utómunka jelentős szeletét teszi ki a projektnek, hogy sikerüljön megtalálni a képek tökéletes egyensúlyát. Alessandro így nyilatkozik: „Az utómunka végső fázisáig soha nem tudom igazán, melyik a tökéletes felvétel, csak amikor az összes kép szerepel a képernyőn sorozatként. Az utómunka létfontosságú, ugyanis ha nem jól csinálom, azzal tönkre is tehetem a munkát. A rossz munka jó utómunkával szebbé tehető – a jó munka története viszont elveszhet, ha rossz az utómunka. A képeknek sorozatként kell működniük, egy nagyobb történet részeiként, érzelmi töltetet is hordozó elbeszélésként.”
Emiatt Alessandro mindig segítséget kér az utómunkálatokhoz, hogy új szemszögből is láthassa a munkáját: „A fotós nem feltétlenül a legjobb személy a saját munkájának utómunkálataihoz. Én olyanokat bízok meg az utómunkával, akikben bízom, és ez bizony időbe telik. Akár egy hétig, sőt, akár néhány hónapig is eltarthat az adott projekt egy-egy részének utómunkája. Én végzem az első kiválogatást, aztán megbeszélést tartunk, majd egy időre békén hagyjuk. Olyan, mint a bor – hagyni kell állni, és jobbá válhat.”
A fotózás és az utómunka egyik kulcsmomentuma az egyensúly megtalálása az esztétikum és a fotóriport között: „A fotóriport szabályai szerint dolgozom, de esztétikai szemszögből. Megvan a szabadságom ahhoz, hogy a lehető legjobb felvételekre törekedhessek az erőteljes hatás érdekében. Mondhatjuk, hogy a célom a szépség és az igazság tökéletes kombinációjának megtalálása – ekkor a legkifejezőbbek a képek.”
Ennek jegyében Alessandro letisztultabb kompozíciókra törekszik, egyszerűbb és hatékonyabb kombinációkat keres. „Korábban talán összetettebb kompozíciókat kerestem különféle témákkal a kép különféle rétegeiben. Ma már igyekszem inkább a lényegre összpontosítani.”
A gyakorlatban ez az egyszerűbb megközelítés „a szükségtelen dolgok kihagyása a képből az egyszerűsítés érdekében – kimarad minden zaj és figyelemelterelés –, a kontextus megtartása mellett; ilyen például a hely, ahol a képek alanyai laknak. Ezért szeretem például a nagyobb tájképeket, ahol a téma a középpontban található – a tájnak, a hangulatnak és a témának muszáj összejönnie –, hiszen végeredményben a kontextus maga a történet.”
„Ez az én személyes inspirációm: hátrahagyni saját bizonyságtételemet a szépség és az igazság tökéletes kombinációjának örökös keresésében – melynek neve: művészet.”
