Tomas Wüthrich a „Doomed Paradise” (A halálra ítélt Paradicsom) nevű projektje keretében követte a borneói esőerdő utolsó nomád penan embereit. Számára ez nem pusztán a fényképezést jelentette, hanem ihletet is merített azokból, akikkel együtt élt és együtt dolgozott öt éven keresztül. A végén pedig valamit vissza is adott.
Tomas első útja Borneóra 2014-ben vezetett, ekkor találkozott először a penan emberekkel, valamint az otthonukat jelentő esőerdő agresszív kitermelése elleni harcukkal. Ez olyasmi volt, ami aggodalommal töltötte el: „Korábban vándorló életmódot folytattak, most viszont kénytelenek letelepedni és mezőgazdasággal foglalkozni, mert az erdő olyan rohamos sebességgel fogy” – magyarázta.
Aggodalmától és kíváncsiságától hajtva a következő évben visszatért, hogy valódi projektbe fogjon. Egyik év után jött a másik, egyik útból következett az újabb, ami végül öt évnyi munkássággá állt össze, melynek során alkalmanként akár egy hónapot is eltöltött a penan emberek között. A változások korát élő emberekkel találkozott – akik nyitottak az új technológiákra, de elszántan ragaszkodnak félnomád életvitelükhöz.
„Nem akarnak utakat” – magyarázta Tomas. „Nem akarják azt sem, hogy fakitermelők megsemmisítsék az otthonaikat. Ugyanakkor ők nem olyanok, mint az Amazon mentén élő, civilizációtól elzárt népek. Ha van közlekedési mód, elutaznak a falvakba, és eladnak tollakat vagy szarvakat, vesznek is dolgokat, de nem hajlandóak mindent feladni, ugyanis valójában az erdő az ő szupermarketük. Megvan benne minden, amire szükségük van.”
Tomas az eddigi öt év alatt leginkább az idő fontosságára ébredt rá. „Nem lehet három hét alatt letudni egy ilyen riportprojektet” – mondta el. „Ezért mentem folyton vissza. Egyik alkalommal két hétre, aztán egy hónapra, majd megint egy hónapra... hogy jobban elmélyedjek ebben a kultúrában.”
Összesen nyolc látogatást tett, az utolsót 2019-ben, amely során már a nomád penan emberek teljes bizalmát élvezte. „A beilleszkedésnek ez a mértéke eredményezi azt, hogy nem pusztán romantikus erdei fényképek készülnek, hanem sokkal valóságosabbak, amelyek képesek bemutatni ezeknek az embereknek a teljes életét.”
A kifejezetten hosszú fotózások során Tomas a Sony α9 legendás összeszerelési minőségére és időjárásálló tömítéseire támaszkodhatott. „Az esőerdő kíméletlen fotózási helyszín, az biztos” – emlékezett vissza. „Forróság, víz, folyamatos harc a kondenzációval és a párával, ráadásul állandóan át kellett kelnünk folyókon. Nem túl ideális helyszín fotózáshoz, hacsak nincs kéznél kifejezetten ehhez készült fényképezőgép! Két α9 vázat vittem, és mindkettő tökéletesen működött – még azután is, hogy beleestem egy folyóba hátizsákostól, és a teljes készletet tűz fölött kellett kiszárítanom!”
Ennyire elszigetelt helyzetekben a tápellátás is gondot okozott Tomas számára, de sikerült megoldania az α9 kimagasló teljesítményének köszönhetően, ugyanis képek ezreit tudja elkészíteni egyetlen töltéssel. Még így is, eleinte 24 akkumulátort vitt magával egyhónapos fotózásokra, mielőtt könnyebb megoldást talált.
„Egy alkalommal találkoztam a vezetővel a dzsungelben, aki a hátizsákján több napelemet és három majmot hordott!” – mesélte Tomas. Így napenergiával mindig fel tudtam tölteni a készletemet. Egy teljesen feltöltött napelemes akkumulátorról három α9-akkumulátort tudok feltölteni, így igazán nagyszerűen működött a dolog.”
A fényképezőgépének két másik jellemzője is nagy segítség volt Tomas projektjében: a nagy ISO-érzékenység és a néma zármegoldás. „Amióta az α9 géppel dolgozom, a munkám egyértelműen sokkal jobb lett.” – árulta el. „A nagy ISO-érzékenység igazán fontos volt, ugyanis napnyugta után szinte semmilyen fény nincs, az éjszaka pedig hosszú. Azonban az ISO 6400 beállítás nagy érzékenységet kínál, ugyanakkor kicsit sem teszi darabossá a képet.”
A fényképezőgépe néma zármegoldása pedig lehetővé tette, hogy a fogadócsaládja megzavarása nélkül végezhesse a munkáját. „Nem zavarta őket, hogy fényképezek, de ha nem hallják a gép hangját, el is felejtik, hogy jelen vagyok; mintha csak egy légy lennék a falon” – fejtette ki. „Éppen ezért számomra ez valóban a tökéletes riportkészítő fényképezőgép.”
„Összességében rengeteg inspirációt kaptam a penan emberektől” – szögezte le Tomas. Lehet, hogy ezek az emberek egzotikusnak tűnnek számunkra, de valójában egy csónakban evezünk, ami a környezetet illeti – mindannyian összetartozunk. Éppen ezért szerintem fontos, hogy ne csak odamenjünk valahova, és elvegyünk valamit, hanem adjunk is cserébe valamit.”
Tulajdonképpen ez volt az a gondolat, amelynek mentén Tomas nekiállt létrehozni a könyvet a projektről. A penan emberek számára készült példányokat mészkőből készült, teljes mértékben vízálló kőzetpapírra nyomtatta, amely esőerdei körülmények között is tartós.
„Van bármilyen zárógondolatod a projekteddel kapcsolatban?” – tettük fel a kérdést Tomasnak. „Remélem, tudtam segíteni ezeknek az embereknek” – válaszolta. „Nem hagyhatják el az esőerdőt, amelyet próbálnak megmenteni, de ha sikerül bemutatnom a történetüket a világnak, talán segíthetem az erőfeszítéseiket.”
