A sport bajnoka

Bob Martin többszörös díjnyertes sportfotós, akinek specialitása a sport- és jelenetfotózás hirdetői, vállalati és szerkesztőségi megrendelőknek.

Harminc évet átívelő karrierje során Bob minden jelentős sporteseményt fotózott – az utóbbi tizenöt nyári és téli olimpiát, elefántpólót és jégen rendezett lóversenyt is. 1982. óta készít képeket a wimbledoni tenisztornán, és munkája révén járt a világ legtávolabbi szegleteiben is. Fotói számtalan kiadványban jelentek meg, egyebek mellett a Sports Illustrated, a Time, a Newsweek, a Life Magazine, a Stern, a Paris Match, a Bunte, a L’Équipe, a The Sunday Times és a The New York Times oldalain. Bob munkáját több mint 60 országos és nemzetközi díjjal ismerték el és háromszoros nyertese a British Sports Photographer of the Year (Brit Év Sportfotósa) díjnak. 2015-ben jelent meg díjnyertes könyve, „1/1000th: The Sports Photography of Bob Martin” (Egy ezred: Bob Martin sportfotói) címmel – lenyűgöző visszatekintésként az elmúlt 30 év szinte minden jelentős sporteseményére. Nemrégiben megkerestük Bobot, hogy beszéljen a fotózásról, valamint arról, miért váltott DSLR gépről tükör nélküli Sony fényképezőgépekre.

Mi ösztönözte arra, hogy professzionális sportfotóssá váljon?

Mindig is sportrajongó voltam, de nem készültem eleve sportfotósnak. Az álmom a szokványos fotóskarrier volt, az iskolában pedig teljesen elvarázsolt a sötétszoba. A főiskolán folyton fényképeztem, és lassanként fotós újságíróvá váltam. Szerettem utazni, és izgalmas volt a képeimet napokkal később viszontlátni az újságokban. Időnként kaptam megbízást sporttal foglalkozó fotóügynökségektől is; így kezdődött a dolog.

Hogyan tudnak frissek és izgalmasak maradni a fotók?

Egy kedves amerikai barátom, Walter Iooss – vélhetően minden idők leghíresebb sportfotósa – évekkel ezelőtt azt mondta nekem: „Újra és újra ki kell találnod saját magadat, különben dinoszaurusszá válsz.” Ezt soha nem felejtettem el, annyira igaz – ma is. Az újságok, a nyomtatott képek szerelmeseként szörnyű ezt mondanom, de az újságokra és a magazinokra a kihalás vár, és azok a fotósok, akik továbbra is ezek ideáljait hajszolják, akik nem léptek tovább – ők a dinoszauruszok. Nem szeretném lebutítani a munkáimat – továbbra is feszegetni szeretném a határaimat, a frissességem megőrzésének egyedüli útja pedig az új nézőpontok keresése. Ezért dolgozom mostanában sokat sportirányítói testületekkel és szövetségekkel. Ők azok, akik továbbra is hajlandóak finanszírozni a minőségi fotózást, én pedig igyekszem mást kínálni nekik a megszokott tucatképekhez képest.

Az irányító testületekkel és szövetségekkel végzett munka azt is jelenti, hogy nincs alkalma annyit fotózni, amennyit szeretne?

Mostanában kevesebbet fényképezek, különösen, amióta idősebb lettem, de továbbra is több nagy eseményt fotózok, például az Olimpiát és Wimbledont. Megjelenek kisebb eseményeken is, de nem a sűrűjében – inkább a koordinálásban veszek részt, szervezem a fotóscsapatokat. Ami azt illeti, már nem vágyom arra, hogy egy esős szombat délutánt egy focikapu mögött üldögélve töltsek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tanácsadójaként is tevékenykedik. Ez mit takar? Ez egyszerű is lehet, például bevált megoldásokat javasolok a fotósok szervezésénél, de egészen apró részletekről is lehet szó, például a logó méretéről és elhelyezéséről, hogy a képeken jól mutasson. A riói olimpián segítettem több helyszín színeinek kiválasztásában is. Például az úszóknál eredetileg zöld színsémát terveztek, amíg rá nem mutattam, hogy elég rosszul nézne ki a kék vízen tükröződve!

Úgy gondolja, hogy a fényképezőgépek technológiája változtatott a sportfotózáshoz való hozzáállásán?

Kétségtelenül. Amikor az autofókusz megjelent, az emberek azt mondták, hogy ez lesz a fotóművészet halála, hiszen bárki készíthetett éles képeket; én viszont üdvözöltem, mert a látásom nem volt jó. Mára a fényképezőgépek nagyszerűen végzik a dolgukat, hogy a sportfotózást is megújították. A felvétel élességén való aggódás helyett több figyelmet fordíthatok a komponálásra, a háttérre és a fényekre. Ugyanakkor fontos tudni, hogy bár a modern fényképezőgépek sok feladatot elvégeznek helyettünk, ismerni kell a fotózás alapelveit, és tudni kell, adott esetben melyik konkrét funkciók működnek. Egyáltalán nem vagyok érzelgős az általam használt készlettel kapcsolatban – ha egy fényképezőgép jól teljesít eszközként, én kedvelem.

Miért döntött a Sony Alpha fényképezőgépek mellett a munkájában?

Őszintén szólva először a csendes felvételkészítés fogott meg. Ez volt az a funkció, ami izgatott, ugyanis lehetővé vált a fotózás olyan helyzetekben, ahol korábban lehetetlen volt – például golfozásnál, a 18. lyuk utolsó puttolásához közeli helyen, amikor néma csendre van szükség. Elsőként az α7R II fényképezőgépet próbáltam ki, és olyan képeket készíthettem, amilyeneket soha addig. Be kell vallanom, hogy az EVF nem hozott lázba, annyira megszoktam a DSLR képkeresőt, ma viszont már élni sem tudnék nélküle. Óriási változást hozott a munkafolyamataimba, ugyanis azelőtt láthatom a felvétel előnézetét, hogy megnyomnám a kioldógombot. Most az α9 dolgozik a felvételeim túlnyomó többségénél, és tökéletesen illeszkedik a munkastílusomhoz. Ahogy már említettem, a fényképezőgépeimre eszközként tekintek, az α9 pedig igazán jól működik nekem.