Az évek múlásával egyre nagyobb tiszteletet érzek a fotózás iránt, ugyanakkor megértettem a korlátait is. Még mindig igyekszem történeteket mesélni a képeimen keresztül, de már nem próbálom csupán dokumentálni, vagy bizonyítékkal alátámasztani, hogy milyen a világ. Most már tudom, hogy az igazság a képet készítő személytől függ, ugyanakkor a fényképezőgép jó eszköz arra, hogy az ember őszintén mások elé tárja, hogyan látja a világot. Amikor már oly sokszor láttuk ugyanazokat a képeket, ugyanazokat történeteket fotókon, a televízióban és filmen, nem az lesz számunkra izgalmas, hogyan néznek ki a dolgok, hanem az, hogy mennyire különbözően tudjuk láttatni őket.
A legutóbbi képeim egy kenyai utazás alkalmával készültek, melynek során a turizmus és a modern nyugati életstílus által nagyrészt érintetlen területre látogattam el. Olyan embereket akartam látni, akik mobiltelefon vagy gyógyszerek, illetve az elmúlt 50 évben felfedezett dolgok nélkül próbálnak túlélni. A képek nem egy történetet alkotnak, inkább képgyűjteményről van szó. Mint mindig, most is azt remélem, hogy egy-két kép meglepetést fog okozni a közönségnek; egy olyan fotó, amely nem vált ki reakciót, vagy nem gondolkodtatja el a nézőt, csupán üres keret.
A színek használata
A Kenyában készült képeimet elnézve, hús-vér embereket fotóztam, akik valódi tevékenységeket végeztek, ezért olyan képeket akartam létrehozni, amelyek a lehető legjobban visszaadják, amit az adott pillanatban átéltem. A gyújtótávolsággal és a színekkel igyekeztem a lehető legközelebb kerülni az elképzelésemhez. A fekete-fehér fotózásnak például van egyfajta absztrakt jellege. Rendkívüli érzelmi ereje van, és számomra sokkal elegánsabb. A színeket azonban különösen nehéz kifejezően használni a legtöbb esetben, ezért számos fotós utómunkálatokkal igyekszik a képeit izgalmassá tenni a nagyközönség számára.
A felszerelés
Ahhoz, hogy valóra váltsam az elképzeléseim felvételkészítés közben, próbálom minél jobban leegyszerűsíteni a dolgokat. Leginkább egy Sony α7R III és az FE 24–70 mm f/2.8 GM objektív párosával fényképezek, mert így rendkívül gyorsan tudok fókuszálni, amikor rögzíteni akarom a kívánt pillanatot. A munkám nagy részében a témától nagyon rövid távolságra szeretek lenni. Van egy speciális jelzőpontom az objektívemen, amely a körülbelül 35 mm-es gyújtótávolságot jelzi, és amennyire lehet, próbálok mindig ezzel a távolsággal fényképezni.
Visszatekintve a fotózás történetére, meglepő, hogy milyen sok kép készült mindössze két különböző gyújtótávolságú objektívvel. Ott van az 50 mm-es gyújtótávolság, amely talán a legszebb, viszont nehézséget okozhat a használata, és van még a 35 mm-es. A nagyobb gyújtótávolság a nézőben a „kukkolás” érzetét kelti, ami eltávolítja a témától; a téma csupán egy tárgy lesz, egy színpadon játszó színész.
Miért annyira közkedvelt tehát a 35 mm-es és az 50 mm-es objektív a fotósok körében? Szerintem azért, mert ez áll a legközelebb az emberi látószöghöz. 24 mm-es vagy 28 mm-es használatával előfordulhat, hogy nagyon unalmas az előttünk álló téma, viszont a képkeresőn keresztül szemlélve észrevehetünk a felszín mögött rejlő dolgokat; az agyunk más képet alkot, mint amikor szabad szemmel néztük a témát. Egy 35 mm-es vagy 50 mm-es objektív használatakor a semmi érdemlegeset nem közlő jelenet a képkeresőn keresztül is unalmasnak fog tűnni. Szóval különösen az 50 mm-es gyújtótávolságnál csak akkor fogjuk megnyomni a kioldógombot, ha valami igazán lenyűgözőt és varázslatosat látunk meg.
Fő az egyszerűség
Rendkívül körültekintően szoktam megválasztani a felvételeimet, ezért nem használom a sorozatfelvétel funkciót. Szerintem sokkal emberibb hozzáállással kellene fotóznunk, ezért én minden alkalommal egyszerre csak egy képet készítek. Amikor megnyomom a kioldógombot, tudom kell, miért teszem. Valamilyen okból kell történnie a felvételnek – amikor valami meglep vagy lenyűgöz.
Számomra a tökéletesség elérése a redukálásban rejlő kihívást jelenti – redukálni egy képet a legalapvetőbb elemekre, és így is elérni, hogy jelentést közvetítsen. Ez szöges ellentéte a kereskedelmi világnak, ahol utómunkálatokat végeznek a képeken, áthelyezik a tárgyakat a képen belül, a színeket pedig a valóságot túlszárnyalva feljavítják. Olyan állapotot szeretnék elérni a képeimen, amelynél semmit nem lehet eltávolítani a képről, a színeket is beleértve. Azt szeretném, hogy a szín olyan tökéletes és valósághű legyen, hogy az elmém elcsendesedjen, és minden egyértelmű legyen. Azt akarom, hogy egy fényképre nézve a másodperc törtrésze alatt megértsem azt.
Ezzel együtt, akkor lesz kiváló a fénykép, ha valamilyen titkot, egy metaforát rejtő dolgot hozunk létre. Ha valamiben titok rejlik, értékesebb lesz – ugyanez érvényes a fotózásra. Azok a legjobb képek, amelyek megérintik képzeletünket és kérdéseket vetnek fel bennünk, arra sarkallva minket, hogy válaszokra leljünk. Ha valamit készen a kezünkbe kapunk, anélkül, hogy bármit is tennünk kellene érte, nem hagy bennünk mély nyomot.
„Ami nekem fontos a fotózásban, az nem az, amit a kép mutat és képvisel, hanem sokkal inkább az, hogy milyen jellegű kérdéseket vet fel.”