Felperzselt korlátok

Ha Luigi Baldellinek választania kellene egy képet, amely a legjobban összefoglalja az olaszországi calabriai szénégetőkről készített projektjét... nos, inkább nem választana. „Véleményen szerint – magyarázza – egyetlen képpel nem lehet összefoglalni egy adott szituáció összetettségét. Legjobban sok-sok különböző fotó együttesen képes erre.”

A fotók összessége az, ami összeáll egy sikeres projektté; a sok kép együtt adja ki a történetet, „így megmutatva egy keveset mindenből – az emberek munkájából, erőfeszítéseiből, a füstből, és a környezetben rejlő nehézségekből.”

Calabriai projektje 2019. májusában kezdődött. Luigit vonzotta a szénégetők napjainak dokumentálása, mert ez egy olyan ősi gyökerekkel rendelkező munka, amely a calabriai régió sajátja, és apáról fiúra száll.

Ugyanúgy közelítette meg ezt a projektet is, mint amikor más közösségeket örökített meg ünnepelt riportkarrierje során? „Bizonyos szempontból igen, – mondja – de minden egyes történet és alany más, így fontos készen állni és nyitottnak lenni. Rá kellett jönnöm, a nap mely óráiban lenne a legjobb dolgoznom, és akkor tartanom kellett a lépést az égetőkkel, nehogy bármiben is akadályozzam őket.”

Luigit nagyon szívesen fogadták, mikor az alanyokkal kapcsolatot teremtett. „Nagyon kedves és barátságos emberek, – mondja – és elfogadták a jelenlétem, elmagyarázták a munkájukat, elmesélték a történetük, és felajánlották, hogy ebédeljek velük. Amikor ilyen szintű elfogadás, bizalom és barátság alakul ki, könnyű fényképezni, de a legfontosabb mégis az, hogy tiszteld az alanyokat és a történetüket. Ezt megtanultam a karrierem során – a munkához való ez a fajta hozzáállás sokat segít abban, hogy elmélyülhessek az emberek történeteiben.”

Már több, mint három évtizede dolgozik profi fotóriporterkét, így Luigi pontosan tudja, hogyan kell viselkednie egy fényképezőgépnek, és azt is, hogy hogyan nem. „A riportokhoz ideális gép – mondja – legyen megbízható, kezes, és könnyítse meg a munka technikai részét. Így kizárólag a képre tudok koncentrálni, és arra, amit az objektíven keresztül látok. Az α7R III-asom megbízható, diszkrét és könnyű, de egyben professzionális is, és mindezen tulajdonságok lehetővé teszik számomra, hogy csakis a képre összpontosítsak. Így szinte már ösztönössé válik a fényképezés, nem kell gondolkodni rajta.”

Abban a környezetben fotózni, ahol a szénégetők dolgoznak, igencsak megterhelő tud lenni, de az α7R III erősségeit kihasználva Luiginak jóval könnyebb dolga volt. A gép továbbfejlesztett automata fókuszának és magas ISO-teljesítményének köszönhetően Luigi a munkásokról készített bensőségesebb portréfotók és a hamufelhőben és füstben végzett kemény munka megörökítésekor is tűéles képeket kapott.

Ezen projekt során Luigi az FE 24-70 mm-es f/4 ZA OSS objektívet használta α7R III kamerájához; a két eszköz olyan együttest alkotott, amely elmondása szerint, „minden helyzettel segített megbirkózni.” A füstködben dolgozó szénégektől kezdve, a hamu borította emberekről készült megrázó portréképekig mindent ugyanazon objektívvel fotózott, így gyorsan tudott reagálni az adott pillanatokra. Mivel egyetlen objektívvel dolgozott végig, a füstben történő objektívcsere veszélye sem fenyegette. Luigi saját bevallása szerint következetesen ISO 2000-es beállítást használt, így gyorsabb záridővel és kisebb blendenyílással dolgozhatott, ami segített érzékletesen átadni a markáns környezetet.

Akkor tehát véget ért Luigi számára a projekt? „Nem, – mondja mosolyogva – szeretnék visszatérni ősszel, hogy más fényekkel, és egy más erdei környezettel találkozhassak. A hosszú távú projektek előnye, hogy minden alkalommal valami újat fedezhetünk fel – talán még váratlan dolgokat is –, és egyre alaposabban megismerhetjük az adott történetet.”

Amellett, hogy hajtja az új dolgok felfedezése, a projekt során kialakított kapcsolatok is hozzájárultak ahhoz, hogy vissza szeretne menni? „Egyértelműen!” – mondja nevetve. „Minél több időt dolgozok egy projekten, annál jobban erősödik a bizalom az alany vagy alanyok iránt, és annál könnyebben találom meg azokat a képeket, amelyek fontosak ahhoz, hogy megfelelően mesélhessem el az adott történetet. Időt kell tölteni a riportázsban való elmerüléssel ahhoz, hogy rálelhessünk az emberségre, az érzelmekre, a szenvedélyre, a bensőségességre, a hangulatra és a történetre. Nem akarok leragadni a felszínen, mert tudom, hogy mindig tudok többet találni.”